A mai nap vezető nemzetközi híre, hogy napokon belül hazatérhet az öt éve elrabolt izraeli kiskatona, Gilad Shalit. Izrael és a Hamasz megállapodott a cseréről, ennek értelmében több száz palesztin foglyot engednek szabadon az izraeli hatóságok a 25 éves zsidó fiúért cserébe. Gilad Shalit ügyét mindvégig kiemelt figyelemmel követte a nemzetközi média, Izrael a katona elrablására hivatkozva tartotta blokád alatt a Gázai Övezetet az elmúlt öt évben. 

Gilad Shalit édesapjával két éve találkoztunk (a beszélgetés egy részlete a ma esti adásban látható az m1-en). 

Amikor Noam Shalittal forgatottunk, a fiát már három éve tartotta fogva a palesztin al-Qassam brigád, a Hamasz fegyveres szárnya.

Megrázó beszélgetés volt, nemcsak mert forgatásaink során aligha találkoztunk ennyire megtört emberrel, hanem mert alig néhány hónappal korábban beszélgettünk az al-Qassam brigád elmaszkírozott harcosaival Gázában, és a helyzet kívülről teljesen reménytelennek tűnt, közben meg ott ült velünk szemben Gilad apja, aki megingathatatlanul hitt benne, hogy a fia egyszer mégis hazatér.

Miközben a világ már sokszor lemondott róla, időről időre mondogatták mind Izraelben, mind Gázában, hogy Gilad Shalit valószínűleg már nem él. Noam Shalit valószínűleg még mindig nem meri elhinni, hogy véget ér ez az ötéves rémálom, talán majd amikor végre hazaviszi a fiát.

Az elrabolt katona személyes története és a Gázai Övezet blokádja miatt Gilad Shalit olyannyira érzékeny pont volt az izraeli és a palesztin oldalon egyaránt, hogy amikor két évvel ezelőtt interjút készítettünk az izraeli hadsereg szóvivőjével, és szóba hoztuk Shalitot, a szóvivő azonnal véget vetett a beszélgetésnek, Gázában pedig többen figyelmeztettek minket a Hamasz és az ellenzék oldaláról, hogy ha kiejtjük a szájukon Gilad Shalit nevét, két percen belül börtönben találjuk magunkat, és ott végezzük majd kémkedés vádjával.

A pattanásig feszült helyzetet azzal próbálták oldani a gázaiak,  hogy vicceket találtak ki Shalitról, például hogy már biztosan szakálla van és talán már áttért a muzulmán hitre, annyi ideje tartja fogva a Qassam-brigád.

Gilad apukája már két éve sem tudott nevetni, júniusban volt öt éve, hogy nem látta a fiát. Talán majd most, helyesebben a következő "néhány napon belül", ahogy Benjamin Netanjahu fogalmazott. De ahogy a filmünk egyik szereplője mondta éjszaka telefonon: "Senki se élje bele magát, amíg nem ér haza, elvégre ez a Közel-Kelet!"

-->

A pódiummal szemben ülök. Áldozatok rokonai pózolnak az újságíróknak. Sok Jack Bauer van a tömegben, minden harmadik ember titokzatosan néz, fülhallgatóval a fülében. Mellettem egy kerekesszékes újságíró standup-ot gyakorol. Mindjárt kezdődik a ceremónia.

Carl 20 éves, 10 évvel ezelőtt beszélt utoljára az apjával telefonon, aki pár óra múlva meghalt. Nem hiszi el, hogy tíz év eltelt, ma is nagyon hiányzik neki. Kövér, vöröshajú fiú, egyszerre kávézik, cigizik és az IPhone-ját nyomogatja, miközben ezeket meséli.

Egy kínai amerikai hozzátrtozó táblát tart: "President Bush! My son was killed by 9.11. terrorist attacks. Children in Iraq and Afghanistan still suffer. What is the justice for you?"

Skót dudások, dobosok és a brooklyn-i ifjúsági kórus a színpadon, de néma csönd. Unfold! - szól a parancs. Kibonjták a zászlót, felcsendül a himnusz.

Hihetetlen látvány előttem: Obama és Michelle, Bush és Laura egymás mellett, barátságban, golyóálló üveg mögött.

Ten years have passed since a perfect blue sky morning turned into the darkest day - jelenti be Michael R. Bloomberg, New York város polgármestere az első perc néma csendet.

God of Jacob is our refuge - mondja aztán Barack Obama. Homlokráncai mélyebbek, mint valaha. Libabőr.

334 hozzátartozó olvassa fel az áldozatok neveit. 20 év körüli fiú a színpadon: "My best friend, my mentor, my father! If u'd have a chance to meet my little brother,you will be proud." Ennél a mondatnál Laura Bush arcára ráfagy a mosoly. Hihetetlen itt állni. Nem múlik el a libabőr. Tíz év alatt sok víz lefolyt a Hudsonon. Újabb néma csönddel emlékeznek a percre, amikor becsapódott a déli toronyba a gép. A csendet Bush elnök hangja töri meg. Fujjogás a tömegből, páran azért tapsolnak. A színpad sarkán jelbeszédben közvetítik az előző elnök szavait.

A beszéd után a két elnöki pár lelép, végigsétál a Memorial Plaza vízesése mellett. Az emlékmű holnap nyit. A hozzátartozók egy része néhány perccel később szintén a Memorial Plaza-ban sétálgat, és keresi a családtagja nevét. Az emlékmű területére 400 tölgyfát ültettek. Mellettük ott áll a "Túlélő Fa" is, az egyetlen fa, amelyik túlélte a tornyok leomlását.

Felolvassák a csaknem 3000 áldozat nevét. God bless New York City, God bless America - egy fiatal rendőrnő a szintén rendőr apjára emlékezik. A 2977 áldozat nevét felolvasni sok idő. Több óra. De legalább felfogjuk, mennyi emberről van szó. A számot kimondani nagyjából két másodperc.

9:59. Tíz éve New York-i idő szerint ekkor omlott le a déli torony. Most George Pataki, New York állam egykori kormányzója készül a mikrofonhoz. Verset szaval 9/11-ről.

Mi egyébként csak "véletlenül" vagyunk itt, de éppen George Patakihoz is kapcsolódik a dolog... A multikultiról forgatjuk a következő On The Spotot New Yorkban: pár napja készítettünk interjút a magyar származású Patakival (twitpic.com/6hwm7z), aki 12 éven át volt New York kormányzója, 2001. szeptember 11-én is. Szerinte 9/11 a repterek biztonsági előírásain kívül olyan sok mindent nem változtatott meg a bevándorlók életén és a multikultin, sőt a támadás után erősebb volt a New York-iakban az összetartás, mint valaha: zsidókban, keresztényekben, muszlimokban, minden New Yorkerben.

Ezzel együtt van egy elég durva iszlamofóbia az Egyesült Államokban, és ez tíz évvel ezelőtt kezdődött. Tegnapelőtt találkoztunk egy pakisztáni szitárművésszel, aki a támadások után éppen Bostonban turnézott, és a buszon egy amerikai hölgy a szitártokjára mutatva kérdezte, hogy az meg mi. Mire a szitárművész felelte, hogy szitár. A következő kérdés az volt, hogy melyik országból jött. A szitárművész mondta, hogy Pakisztánból. Erre a hölgy elkezdett üvölteni a buszvezetőnek, hogy azonnal állítsa le a buszt, mert egy terrorista van az utasok között!

Most pont egy zsidó-keresztény-muzulmán megemlékezésre rohanunk, ahol együtt lesz a rabbi, a pap és az imám. Elvégre - mondják a mai esemény szervezői - tíz évvel ezelőtt együtt haltak meg zsidók, keresztények és muszlimok a terrortámadásokban, miért ne férhetne össze ez a három vallás, kultúra és közösség még ebben az életben? Ha máshol nem, legalább New Yorkban... Onnan jelentkezünk!

-->

Az eddigi epizodok parosaval szombat estenkent 10 oratol a Spektrumon:

Július 16:
On the Spot - A helyszín: India
On the Spot - A helyszín: Nepál

Július 23:
On the Spot - A helyszín: Japán
On the Spot - A helyszín: Svalbard

Július 30:
On the Spot - A helyszín: Egyiptom
On the Spot - A helyszín: Dél-Afrika

Augusztus 6:
On the Spot - A helyszín: Gáza
On the Spot - A helyszín: Izrael

Augusztus 13:
On the Spot - A helyszín: Irán
On the Spot - A helyszín: Afganisztán

Augusztus 20:
On the Spot - A helyszín: Burma
On the Spot - A helyszín: Srí Lanka

Augusztus 27:
On the Spot - A helyszín: Mauritánia
On the Spot - A helyszín: Etiópia

Szeptember 3:
On the Spot - A helyszín: Bolívia
On the Spot - A helyszín: India

-->

On the Spot 2011.05.15. 11:06

Japán

A 1749-es segélyvonalat május végéig hívhatja bárki, hogy hívásonként 200 forinttal támogassa egy japán iskola újjáépítését, eddig összesen 26,5 millió forint gyűlt össze!

A filmünk Japánról június 1-én lesz adásban a Spektrumon, addig is, riportunk a HVG-ben: m.hvg.hu/hvgfriss/2011.17/201117_japan_a_szokoar_utan_utomunkak (+ A legfrissebb HVG-ben elolvashatjátok a teljes egyiptomi interjúnkat a Muzulmán Testvériség alapítójának testvérével, Gamal Al-Banna filozófussal, aki egész életében vitatkozott a bátyjával az iszlámról...)

Hamarosan jelentkezünk itt, a blogon, ha minden jól megy, a francia idegenlégió dél-amerikai kiképző bázisáról.

Üdv,

Eszter, András

-->

Három nappal a földrengés és a cunami után már jártunk itt. Hajnalban
érkeztünk Tokióból, egész éjszakás autózás után. A 17 ezres város
helyén szánalmas romhalmaz, semmi nem maradt abból, amit ember
épített, csak a fenyőfák álltak a domboldalon. A vastag iszapréteg
alatt több ezer halott. Csendben, dideregve sétáltunk a romokon,
forgatni próbáltunk, kicsit olyan volt, mintha egy autóbaleset
helyszínén bámészkodtunk volna... Végül megérkeztünk a város
legmagasabb pontján fekvő sportcsarnokban berendezett
menekültszállásra. Sötét, hideg, nyomasztó hely, sokkos állapotban
lévő, csendes japánokkal. Felfoghatatlan volt, ami történt, mint ahogy
az is, ahogy a helyzetre reagáltak.
Akkor, egy hónappal ezelőtt a fukushimai reaktorban történt robbanások
miatt, hosszas tipródás után, végül mi is elhagytuk Japánt. Az elmúlt
négy hétben a minami-sanrikui csarnok lakói víz, fűtés és áram nélkül,
kartonpapírokon éltek, mi Budapesten dolgoztunk az egyiptomi
filmünkön, aztán visszaindultunk Japánba, hogy befejezzük a forgatást.

A romok és a látvány ugyanaz, igaz, a napsütés kicsit szelídít az
ember gondolatain. Büdös van a romok körül, de hamar meg lehet szokni.
A csarnokban most is közel ezer ember lakik. Azóta kartonpapírból kis
falakat építettek, olyan "lakásokat", privát zónákat hoztak létre,
mint gyerekkorunkban az unokatestvéremmel, amikor egymáshoz mentünk
látogatóba. A kartonlakások 3-4 négyzetméteresek lehetnek, a falak úgy
30 cm magasak, belül alacsony asztalka, pár zsáknyi személyes holmi. A
központi tornaterem tele dobozzal, ma már mindenkinek jut elég takaró,
élelem és víz. Áram és fűtés viszont csak két napja van.

Hoztunk hálózsákot, igaz, csak a fűtetlen részen találunk helyet
éjszakára, de kapunk extra  takarókat.  Furcsán néznek ránk, hogy itt
akarjuk tölteni az éjszakát, aztán süteménnyel, naranccsal, sőt sörrel
kínálnak.
Három fülöp-szigeteki asszonnyal kezdünk el beszélgetni, akik évekkel
ezelőtt jöttek ide feleségnek. (A japán nők állítólag nem szívlelik a
halászokat, a külföldi lányokat viszont annál inkább.) Most már nem
mennének sehova, akár újjáépül a város, akár nem, maradnak a
”körben". Így hívják a közösséget, ahova beilleszkedni évek kemény
munkája volt. Eleinte éjjel-nappal figyelték az idegenből érkezett
nőket, nem barátkoztak velük. Mostanra már azt mondják róluk, hogy
japánok lettek ők is, az ő házaikat is elvitte a cunami.  A "körbe"
tartozni szerintük fantasztikus érzés: a közösség az első, aztán jön a
magánélet, az egyes ember. Többek között ez az oka annak, hogy a
japánok nyilvánosan nem fejezik ki az érzelmeiket, nem sírnak. Akkor
sem, ha a cunami elvitte az egész életüket. Hiszen elvitte másét is,
sőt lehet, hogy a másiknak rosszabb, ezért fel kell vidítani, de
legalábbis nem tovább szomorítani. Ülnek a menekültek a
kartondobozaikon, végtelenül udvariasak és kedvesek egymással,
nevetgélnek, aztán mikor már sötét van, nem látja senki, tehát nem
terhelik a többieket, megszakad a szívük. A férfiakra különösen igaz
ez. Minami-sanriku polgármestere, aki szintén elvesztette a házát,
mégis hajlandó az érzelmeiről beszélni. Késő éjszaka szokott kiszökni
a közeli erdőbe, ahol énekel és jól kisírja magát. Ettől a történettől
a japán tolmácsunk borul ki, nem hallott még férfit ilyesmiről
beszélni. Abba kell hagynunk az interjút, a tolmácslányt vigasztaljuk.

Egy Sendai-ból érkezett önkéntes meséli, hogy a földrengés után egy
héttel elvitték egy rokonukat a menekültszállásról hozzájuk, forró
fürdőt és masszázst ajánlottak neki. Akkor már egy hete nem fürdött,
hidegben aludt, kimerült és elgyötört volt, mégis visszautasította az
ajánlatot. Azt mondta, ha most lefürödne és ellazulna, majd
visszatérne a sorstársai közé, valószínűleg nem bírná tovább,
összetörne érzelmileg. Így koszosan, büdösen a többiekkel együtt, még
érez magában erőt a küzdelemhez.

A romokhoz még nem is nagyon nyúltak, a takarítás minimum 6-8 hónapot
vesz majd igénybe. Még keresik a  holttesteket, még rengeteg az
eltűnt, de egyre kevesebb a remény. A klinika előtt állunk éppen,
mikor két nő hangos zokogásban tör ki, ölelkeznek, nevetnek...
körülöttük mindenki nagyon furcsán néz rájuk. Láthatólag őket ez a
legkevésbé sem érdekli. Aztán kiderül, hogy most találták meg egymást,
teljesen véletlenül. Unokatestvérek, együtt nőttek fel. A cunami óta
mindketten azt hitték a másikról, hogy meghalt. Nem hisznek a
szemüknek, aztán együtt indulnak a földdel egyenlővé tett régi házhoz,
ahol gyerekkorukat töltötték.

Lefekvéshez készülünk, bebújunk a hálózsákjainkba, de nem tudunk
elaludni. Pár óra forgolódás után úgy döntünk, hogy nekiindulunk az
éjszakának. A menekültszállástól körülbelül fél órát gyalogolunk, mire
a romok közé érünk. Megpróbálunk lesétálni a tengerhez, az utcák
maradványain tájékozódunk, de a víz elöntötte a fél várost. A
földrengés miatt 17 cm-t süllyedt a föld, szép lassan elfoglalja a
tenger. Ha valaha újra akarják építeni Mirami-sanrikut, vissza kell
"építeni" a szárazföldet. Világít a hold, kísérteties sétánk hajnali
négyig tart, aztán csendben visszavánszorgunk a csarnokba.

+ Ha segíteni akarsz, van 200 forintod és 10 másodperced, hívd a
1749-et, hogy az összegyűjtött pénzből az Ökumenikus Segélyszervezet
újraépítsen egy lerombolt iskolát! (Részletek a tegnapi, fukushimai
bejegyzés alatt.)

 

-->

On the Spot 2011.04.19. 19:48

Fukusima, Japán

Egy hónapja a többi magyar újságíróval egyidőben jöttünk el Japánból, miután négy nap alatt három robbanás volt a fukushimai atomerőműnél, és nem lehetett tudni, hogy lesz-e negyedik, ötödik, esetleg egy végzetes.


Azóta a nemzetközi sajtóban néhány publicista pedzegetni kezdte, mi mindent tanulhatna a nyugati ember a japánoktól a katasztrófa kapcsán... Mi is ebből szeretnénk megmutatni valamit a májusi On The Spotban, és mivel általában két hétig forgatunk, visszamentünk, hogy folytassuk a japán filmet.


Egy hónapja eszünk ágában sem volt Fukusimában forgatni. Mostanra viszont kialakultak az evakuációs zónák, a helyszínen pedig mintha stabilizálni tudnák a reaktorok állapotát, persze a helyzet még közel sincs megoldva. Mi Fukusimában is arra voltunk kíváncsiak, amire északon, a cunami által teljesen elpusztított területeken - erről majd holnap! -, hogy a japánok hogyan voltak és a mai napig hogyan képesek európai szemmel elsőre érthetetlen nyugalommal, higgadtsággal és józansággal viselkedni egy olyan szintű katasztrófa után, amilyet a Kárpát-medencéből szintén nehéz elképzelni. De azért érdemes! Talán még tanulhatunk is belőle? (The Japanese Could Teach Us a Thing or Two, The New York Times, 2011. márc. 19.)


Szóval Fukusima tartomány, ma reggel. Zuhog az eső. Kicsit fúj a szél. Az erőmű körül 20 kilométeres körzetből mindenkit evakuáltak. Őrök természetesen nincsenek, így ha valaki nagyon vissza akar menni, visszamehet. A 30 kilométeres körzetbe nagyon nem ajánlatos belépni, saját felelősségre maradhatott, aki akart, a többieket evakuálták.


Tegnap találkoztunk Jimmel, évtizedek óta Japánban élő brit fazekas (a középső neve meg Harry:), a felesége japán, ezt a nő apja soha sem bocsátotta meg a lányának, mármint hogy hozzáment egy nem japánhoz. No de a lényeg, hogy az após húsz kilométerre lakott az erőműtől. Evakuálták, de ő szépen visszaköltözött a saját házába, mert mire rákos lesz, már úgysem él majd, legalábbis ezt reméli. 70 éves. Az unokák persze nem látogatják. Mi sem. De nincs egyedül. Rengeteg TEPCO-munkás dolgozik az erőműn belül, háromórás váltásokban, ők többnyire a 30 kilométeres zónán belül laknak. Jóesetben ettől még semmi bajuk nem lesz, de a többség mégis úgy véli, hogy kívül tágasabb. Az egyik fukushimai menekülttáborban találkoztunk egy férfivel, akinek a katasztrófa napján járt le a szerződése az erőművel! Nem akartuk elhinni! Azt hittük, van fogalmunk róla, mi az a szerencse. Aztán részletesen elmagyarázta, hogy pontosan mi volt a feladata az erőmű karbantartásában októbertől kezdve. Egy kilométerre volt az erőműtől, az iroda felé tartott, amikor a földrengés volt. Az otthonába már nem tudott visszamenni, ő is a menekülttáborban él kartondobozok között lassan egy hónapja. Akárcsak az a lány, akinek a nagyszüleit elvitte a cunami a farmjukról, a házukkal együtt, és most szüleivel új életet kezdene majd, csak azt nem tudja, hol és miből, nyilván nem a kartondobozokból. Vagy az a 80 éves néni, aki férjével a menekülttáborként szolgáló iskola tornatermének sarkában húzza meg magát negyedik hete. A házukba nem akarnak visszamenni, a brit fazekas apósával szemben ők hisznek a japán átlagéletkor kitolásában, és nem kockáztatnának. A leginkább az zavarja őket, mint mesélik, hogy a fiatalok a showműsorokat akarják nézni a tévében, ők meg a híreket, amúgy igyekeznek a legkevésbé terhükre lenni a többieknek a tornateremben. Lapozgatják az újságjaikat, hálásak, amiért kaptak fedelet a fejük fölé századmagukkal, kosárpalánk alatt, és amiért főznek rájuk. 80 év alatt még nem láttak ilyet, sem ilyen katasztrófát, sem ilyen "fura" körülményeket, mint amelyek között most kénytelenek élni, de hogy tartják magukat, nem kifejezés. Amikor elválunk, 90 fokban meghajolnak, hálásak, hogy beszélgethettek valakivel, és zavarbaejtő kedvesség sugárzik belőlük. Nem panaszkodnak, nem sírnak, nincsenek könnyek 80 év után két pokróc között, a bordásfalnak támaszkodva, otthon nélkül. Aztán visszaültetnek, és elmesélik, hogy azért ne higgyük, hogy mindig ilyen erősek, vannak könnyek, csak nem láthatja senki, ezért éjszakára tartogatják őket. Miért?! Mert a többiek is ugyanilyen vagy még nagyobb bajban vannak, a lánynak például elvitte a cunami a nagyszüleit, fiatalabb korában érte sokkal nagyobb baj - és sorolják tovább a tornaterem lakóinak történeteit. Velük szemben nem lenne fair, ha sírni látnák őket, mondják, nem engedhetik maguknak, nem tehetik meg azokkal, akik ugyanolyan nehéz helyzetben vannak, mint ők.


Japánban rengetegen gondolják így. Ezen az alapon persze sírhatna mindenki együtt, mint más kontinenseken hasonló esetekben, ahol úgy próbálják feldolgozni a közös történeteiket. Itt így. Iszonyú érdekes, hogy miért... Folyt. köv.


+ Ha tudtok és akartok segíteni Japánnak, van tíz másodpercetek és 200 forintotok, hívjátok a 1749-et!


Holnap leírjuk, mi változott északon, és mi van most azokkal az emberekkel, akik túlélték a cunamit, de a városuk eltűnt a föld színéről.


Utóirat:
A legutóbbi út tv-s, rádiós, webes tudósításai meg a blog láttán megkeresett minket az Ökumenikus Segélyszervezet, hogy ha majd folytatjuk a forgatást Japánban, népszerűsítenénk-e a 1749-es segélyhívószámot. Ezt tárcsázva bárki 200 forinttal támogathatja egy japán iskola újjáépítését! Először nagyon örültünk a megkeresésnek, aztán eszünkbe jutott a főleg harmadik világbeli országokban működő sok nemzetközi segélyszervezet, amely szinte ugyanannyit vagy még többet költ saját kiadásaira, embereire, adminisztrációra, mint amennyi segélyt eljuttat a rászorulókhoz. Etiópiában ettől a kormány olyannyira besokallt, hogy a legtöbbet kitiltotta az országból - persze ez sem egy fekete-fehér történet, a kormány sem kezelte jól a helyzetet, de tény, hogy rengeteg szervezet vállalhatatlan kompromisszumokat köt, és sokszor nem pontosan követhető, hogy mi is a céljuk. A lényeg, hogy igyekeztünk óvatosak lenni, és alaposan kikérdeztük a segélyszervezet munkatársát a japán tervekről, hogy a 200 forintoknak pontosan mi lesz a sorsuk, mit csinálnak vele, a szervezet mennyit költ saját magára, majd tanulmányoztuk a neten az éves költségvetésüket, összevetettük más segélyszervezetek számaival stb... végül még jobban örültünk a megkeresésnek, mint előtte, nagyon szívesen hívjuk, és írjuk nektek is, hogy hívjátok a 1749-et, hogy egy japán iskola újraépülhessen! Igen, tudjuk, nem kell Japánig utazni a nehéz sorsokért, sok munkája lehet és van is a szervezetnek itthon, ettől függetlenül fontosnak érzik, hogy a magyarok is kifejezhessék szolidaritásukat, és ha akarnak, segítsenek a japánoknak!

-->

Ez nem egy buli a békéért, szerintünk nem lehet bulizni a békéért, inkább arról van szó, hogy sok konfliktus zónában találtuk magunkat különböző party-kon, ahol úgy tűnt, szünetel a konfliktus, legalább egy buli erejéig. A gázai esküvőtől, ahol kiderült, hogy a velünk együtt bulizó srác testvérét nemrég lőtték le, a johannesburgi buliig, ahol az amúgy legkeményebb gengszterek engedték el magukat... Ezekben a bulikban az emberek mindennapjait alapvetően meghatározó konfliktus hirtelen eltűnik, és néhány óráig nem is jön vissza - ezt az érzést szeretnénk, ha átélné a budapesti közönség is, ezért szervezzük az első On The Spot Global Music Party-t egy izraeli és egy palesztin zenekarral a színpadon.

Sameg Zakout alias SAZ az izraeli Ramlában van otthon, s itt tapasztalta meg azt is, miként veszi át a város megmaradt arab negyede felett az irányítást a drog és az erőszak. Élményei, a jeles amerikai elődök s arabtanára (!) vezették rá, hogy rímekben és énekbeszédben, pattogó ritmusokra adja elő, mit gondol a körötte zajló életről, az izraeli arab múltról és jelenről. Már egy jó ideje a közel-keleti (meglepő, de virágzó) hip hop-élet egyik legfontosabb alakja, aki szerepelt már a Rolling Stone-ban, a CNN-en s felbukkant a legfontosabb nemzetközi hip hop-fórumokon is – az angol/arab nyelvű produkció és a kivételes beatbox-technika remélhetőleg áttör a nyelvi korlátokon is.

A másik fellépő, a világszerte népszerű Balkan Beat Box alapítói Izraelből származnak, ám végül Brooklynban találkoztak egymással. Tamir Muskat és Ori Kaplan már a BBB előtt is figyelemre méltó zenei pályafutást mondhatott magáénak: előbbi, dobosként, a Firewater és a Big Lazy formációk tagjaként, utóbbi (aki már otthon, Tel Avivban is ismert jazz szaxisnak számított), a híres Knitting Factory-hoz köthető produkciókban, a már említett Firewaterben és a nálunk is népszerű Gogol Bordello-ban játszott. A kétezres évek elejétől dolgoznak együtt – s idővel újabb alkotótárs csatlakozott hozzájuk: Tomer Josef MC/vokalista személyében. 2005 óta három lemezt is készítettek – s albumról albumra megújuló, izgalmasan hibrid produkcióval tudtak összeállni: a dub/dancehall zenék, a balkáni népzene, a cigányzene, a klezmer a jazz, a punk/metál, a hiphop – mi több, egy idő után a rai és a flamenco szervesült egységgé.

A fellépőket az On The Spot gázai, izraeli és ciszjordániai felvételeiből készült vj-szett kíséri – a koncertek előtt és után pedig a Deck Attack legénységének (Infragandhi, Negro) dj-szettje keretezi majd be az eseményt.

Viszlát kedd este a Gödörben!

-->


Az On The Spot videóriportja az ORIGO oldalán: www.origo.hu/nagyvilag/20110326-videoriport-japanbol-az-on-the-sport-riportereitol.html

-->

További ismétlések:

Szombat (március 19.) 2:15
Kedd (március 22.)    23:15

Az exkluzív interjú Dzafar Panahi iráni filmrendezővel a Magyar Narancsban: www.mancs.hu/index.php

Jelenet az adásból a HVG oldalán: hvg.hu/vilag/20110301_on_the_spot_iran

-->

 

-->

On the Spot 2011.03.16. 11:04

Saigon, Vietnám

Tegnap egész délután dilemmáztunk, hogy mi legyen. Hajnalban érkeztünk a cunami által letarolt területekre. Azonnal világos volt, hogy eddig egyszerűen nem tudtuk, mit jelent a "pusztítás" szó. Minamisanrikuban nyert értelmet. A 17 ezres várost percek alatt tette a földdel egyenlővé a cunami pénteken. Félelmetes látvány, egy órán át csak kóvályogtunk a romokon, mint két szellem.

On The Spot-riport Minamisanrikuból az Origón: www.origo.hu/nagyvilag/20110315-itt-nincs-mit-keresni-helyszini-riport-japanbol-az-on.html

Ami a történet személyes - azaz blogra tartozó - vonatkozását illeti: nem emlékszem, mikor kellett utoljára ilyen éles döntést hozni nagyon rövid idő leforgása alatt. Ott állsz Sendai városában, az epicentrumtól nem messze, az igazán érintett részeken próbálj arcokat adni a katasztrófának, hogy az emberek otthon ne csak a száraz hírek szomorú statisztikáiból lássák, mi történik a világban, és a filmedben majd elérd, hogy egy icipicit azonosuljanak az ott élők helyzetével vagy legalább beleérezzenek. Remélhetőleg soha nem lesz ilyenben részünk, ugyanakkor túl sok embernek van most benne része ahhoz, hogy hidegen hagyjon minket, európaiakat. Szóval ott állsz, közel a tűzhöz, vagy inkább már csak a parázshoz, miközben 70 kilométerre fortyog egy sérült atomerőmű, ahol az elmúlt napokban majdhogynem naponta robbant be egy reaktor vagy környéke. Nem pánikolsz, kezedben a Geiger-féle sugárzásmérő, nyomkodod félóránként, minden tiszta, nulla.nulla, nincs radioaktivitás a levegőben Sendai fölött. Jön a hír: Tokióban viszont van! Mi van?! Majdnem háromszáz kilométerre az erőműtől délre sugárzást mértek, szerencsére az emberi szervezetre nem káros szintűt, száz kilométerre az erőműtől viszont már ennek többszörösét, ami egyelőre nem veszélyes, csak komoly aggodalomra ad okot, elvégre ha bekövetkezik az atomkatasztrófa, Tokióig is simán elérhet a sugárzás. Mi legyen? Az erőműnél már ezernél is magasabb mikro Sv-t mérnek (egy tüdőröntgen 400 mikro SV, pár másodpercig ugye), a szél viszont nem hozzánk, északra, 70 kilométerre Fukushimától fújja az anyagot, hanem délre, a főváros felé. Épp ezt magyarázzuk az MTV híradójának, amikor látjuk a lobbiban, hogy az újságírók többsége indul, mégis arra veszi az irányt, a vészforgatókönyvvel számolva: felrobban az erőmű, el kell hagyni az országot, ez pedig Tokióból tűnik a legmegvalósíthatóbbnak. De a szél arra fúj, ha nem történik tragédia az erőműnél, és nem fordul meg a széljárás, itt biztonságban vagyunk, akár nagyobb biztonságban, mint délen. Nézzük a különböző időjárás előrejelzéseket, lehetséges szélirányokat, bújjuk a Japán-térképeket, közben felvirrad március 15., felébrednek az otthoniak, jönnek az aggódó üzenetek, a legyünk kedvesek, menjünk onnan hazától kezdve a takarodjatok onnanig...

Megvacsorázunk. Jön egy telefon a Japán Vöröskereszt munkatársától, aki monitorozza a segélycsapatok mozgását, azt ajánlja, ne induljunk délnek, hanem északról próbáljunk majd repülőre szállni, és akkor kikerüljük az egész kritikus környéket. Jön egy E-mail egy nagy nemzetközi tv-társaság riporterétől: mind a nyolc stábjuk visszahúzódott Tokió felé, ne habozzunk, menjünk mi is, ha nagy baj lesz, itt nem vagyunk biztonságban. Szóval elindulunk a kis baj felé, remélve, hogy nem akkor történik majd a nagy baj, amikor légvonalban 35-40 kilométerre leszünk a reaktoroktól. Mérjük percenként a sugárzás-szintet, most először kileng a tű, radioaktivitást jelez, szerencsére minimálisat, az észak-keleti szél kifújta az anyag jó részét a levegőből a tenger felé, most írjuk: szerencsére, miközben az amerikai anyahajó legénysége pár napja éppen így lett sugárfertőzött, és persze azon jár az agyunk, hogy mi a legrosszabb és a legjobb eset, ami velünk történhet. A legjobb egyértelműen az, hogy azonnal elhagyjuk Japánt - lázas repülőjegy keresés megy Tokióban, Szingapúrban és Budapesten - március 15-én! kösz, STA Travel! -, és persze a tény, hogy számunkra ez a legjobb eset, a legrosszabbat jelentheti a cirka 130 millió japánra nézve. Mindig ez van. Mi odamegyünk, hogy az európai nézőknek legyen fogalma róla, mi történik a világban, nem csak kétperces híradásokból értesülve, aztán eljövünk, a történeteink szereplői meg maradnak. Skizoid, frusztráló, tehetetlen állapot ez, különösen egy olyan veszélyben - radioactivity in the air -, amit se nem látsz, se nem hallasz, se nem érzel, fenyegetés nélkül csap le, és egy életre szól. Ez ellen küzd most Japán, elképesztő összetartással, önfegyelemmel és szervezettséggel, csak remélni lehet, hogy nem marad alul.

Mi már Saigonban várjuk a csatlakozást.

-->

On the Spot 2011.03.14. 13:40

Tokió, Japán II.

Most indulunk északra, megvan a Geiger-féle sugárzásmérő. Onnan jelentkezünk majd, addig egy tokiói minigaléria:

35 millió ember.

Sok boltban ez fogadta a tokiói vásárlókat.

 A leghiggadtabb társaság, akiket valaha láttunk.

"Csúcsforgalom" vészhelyzetben - Tokió egyik legforgalmasabb kereszteződése, ahol normális esetben moccanni sem lehet.

 A vonatok és a metró iszonyú ritkán járnak, így is spórolnak az árammal + mától háromóránként felváltva áramszünet van a kerületekben.

Az aluljárókban tévéket szereltek fel, hogy az úton lévő tokióiak rögtön értesüljenek mindenről, most épp arról, hogy az atomerőműnél eltűnt egy épület - valószínűleg felrobbant.

Senki sem tudja, mi fog történni.

-->