Az amúgy elzárt és védett laktanya bejáratánál a maoista hadsereg, hivatalos nevén a Népfelszabadító Hadsereg vezérétől kapott különleges engedélyre hivatkoztunk. Valahogy muszáj volt bemenni, elvégre a leszerelt maoista gerillák ilyen laktanyákban élnek a béke óta. Tíz éven át dúlt a polgárháború, avagy a maoista felkelés, a nepáli forradalom, ki hogyan nevezi. 1996-ban robbant ki, a legelmaradottabb régióból indult, a legsanyarúbb helyzetben élő magarok közül, de ezt már meséltem. Az áldozatok száma 13 és 20 ezer között, pontos adat nincs, a becslések politikai oldaltól függően ingadoznak a hétezres skálán. Miután békét kötöttek a maoisták a többiekkel, úgy értem, a többi párttal, leszerelték a hadseregüket. A harcosok laktanyákba vonultak, körülbelül húszezren, a fegyvereket konténerekbe zárták, ezekre az ENSZ vigyáz a laktanyákon belül elkerített bázisokon. Az ENSZ őrzi a konténereket, de a moistáknál vannak a konténerek kulcsai, ezt hívják itt kompromisszumnak. A maoisták kijöttek a dzsungelből, a főgerillákból befolyásos politikusok lettek, az osztagokból KISZ, és a maoisták gyakorlatilag megnyerték a két évvel későbbi parlamenti választásokat. Majd' egy éven át kormányozták Nepált, hivatalosan ekkor itt kommunizmus volt, aztán a miniszterelnök összekülönbözött a hivatalos nepáli hadsereg vezérével (a disputa még mindig arról szól, hogy azt a közel húszezer maoista harcost hogyan integrálják a nepáli hadseregbe), a lényeg, hogy néhány politikai ballépés következtében le kellett mondania, most valamiféle kisebbségi kormány van, el kellene fogadni az új alkotmányt két hónap múlva, ez most nem tűnik túlságosan valószínűnek, de ha nem fogadják el, hivatalosan is káosz lesz az országban, és valójában senkinek sincs fogalma arról, mi jöhet majd azután... 

 

 

 

Visszatérve a békére, nem volt minden maoista elégedett. Sem a fegyverletétellel, sem a maoista kormányzással. Egy ellenzéki újságíró szerint úgy viselkedtek a maoista vezérek, mint Napóleon és a többi disznó az Állatfarmból, és voltak, akik ezt a maoisták közül is észrevették. Amellett kiderült, hogy a békekötés pillanatában több ezer 18 évnél fiatalabb katona szolgált a maoista hadseregben, ez Nepálban senkit sem érdekelne különösebben, a gyerekkatonákat a legkevésbé (mindjárt leírom, hogy miért), de az ENSZ kötötte az ebet a karóhoz (karón értsd: emberi jogok, gyerekjogok, különböző nemzetközi egyezmények és a nekünk, mármint nyugati embereknek végtelenül egyértelmű alaptételek, melyek szerint ne küldjük háborúba a tizennégy éves gyereket), így az összes ilyen gyerekkatonát le kellett szerelni, majd hazaküldeni a laktanyákból. Na, ők sem túlságosan boldogok, egy részüknek már nincs otthonuk, egy részük iskolába jár, és próbál visszailleszkedni a társadalomba, helyesebben nem is vissza, hiszen kis-tini koruktól kezdve a hadseregben voltak, most kell életükben először beilleszkedniük a társadalomba, egy részük azonban visszament a dzsungelbe, más fegyveres csapatokhoz csatlakozott vagy megalakította a saját osztagát. 

 

 

A laktanyában sok gyereket láttam, de ők már a katonák gyerekei. Csecsemőtől a tinédzserig. Egész családok élnek együtt a konténerekbe zárt fegyverek körül, csak az a probléma, hogy fogalmuk sincs, mi lesz velük. Három verzió van. Talán egyszer újra harcolniuk kell, esetleg "a párt" szerez nekik valami más munkát, illetve elvileg majd beléphetnek a hivatalos nepáli hadseregbe. Csak hát ott sem várják őket tárt karokkal, ideológialag nem éppen függetlenek a maoista harcosok, nem mellesleg a két csapat (nepáli vs. maoista hadsereg) néhány évvel ezelőtt még egymást ölte. Szóval most várnak türelmesen az ex-gerillák a laktanyákban, csak éppen nem tudják, hogy mire. 

 

 

Amikor beléptem az egyik sátorba, két lány ült az ágyon, annyi idősek, mint én, az egyik karján az egy-két éves babája. Mind a ketten gyerekkorukban csatlakoztak a maoista hadsereghez, önként. Az egyik mesélte, hogy a szüleit megölték, mert azt mondták rájuk, hogy maoisták, pedig nem voltak azok. Na, ő akkor az lett. Bosszút akart állni, és 14 évesen belépett a hadseregbe. Nem sokkal később ölt először embert, azt mondja, nem volt semmi különös, akkor már arról szólt a történet (egyébként ugyanezt mesélték az amerikai katonák Afganisztánban), hogy vagy ő hal meg, vagy az ellenség, úgyhogy meghúzta a ravaszt. Aztán az egyik katona sráccal szerelembe estek, a lány hamarosan teherbe esett, és a dzsungelben, a kiképzőtáborban megszülte a gyerekét - mint egyébként sokan mások -, néhány hónapig nem harcolt, csak körülötte lőttek, de hamarosan megint fegyvert fogott, és a reggeli szoptatás után ment harcolni a maoista felkelésért, meg persze a saját és a társai életéért. 

 

 

Próbáltam érdeklődni, hogy szerinte biztosan egészséges-e egy kislány lelkének, hogy így nő föl... Nem nagyon értette a kérdést, úgyhogy valószínűleg hülyeséget kérdeztem. Nyilván - válaszolta végül - nem akarja, hogy az ő lánya is ilyen fiatalon katona legyen, de neki nem volt választása. Ugyanakkor, ha hasonlóan éles helyzet alakulna ki, és a lánya 14 évesen elhatározná, hogy belép a hadseregbe, nem próbálná megállítani. 

Eszembe jutott a májusi On The Spot egyik szereplője, Paul atya Srí Lankáról, aki gyerekkatonákat rehabilitál, és azt mondja, hogy szerinte ezek a gyerekek ugyanolyan egészséges lelkű emberek, még a harcok után is, mint bárki más, csak érte őket egy olyan sokk, amelyből nagyon nehéz kirángatni bárkit is, adrenalin- és eredményfüggők lettek ("meghúzom a ravaszt, és a célpont elesik: siker!"), így aztán az egyetlen módszer, ha szakmát adnak a kezükbe, és próbálják megismertetni velük a mindennapi élet sikerélményeit... Aztán ott van McDonald amerikai tábornok Afganisztánból (a júniusi On The Spot egyik szereplője), aki megjárva a boszniai háborút, 2001. szeptember 12-én kilépett a hadseregből, megpróbált normális életet élni, majd rájött, hogy halálra unja a 8 óra munkát, pihenést és szórakozást, úgyhogy visszatért a seregbe, ahol úgy érzi, a helyén van, és azt csinálja, amit szeret. Pedig nem gyerekként kezdte. (És hány embernek van Magyarországon is tele a töke a napi nyolc vagy több óra gürcöléssel? Csak nálunk még rendes hadsereg sincs, ahova lehetne menni hősnek. Vagy van? Na mindegy.) 

 

Bárhogy is van, a huszonéves csajok a laktanyában nem értik az európai értetlenkedésemet a gyerekkatonák lelki világáról, jogairól és jövőjéről, és a sátrukban ülve úgy érzem, hogy talán megint valami olyasmibe futunk ezzel a gyerekkatona-kérdéssel, mint a női körülmetéléssel vagy a Kumari-jelenséggel, azaz: nekünk a világ legtávolabbi dolgának tűnik, de adott helyen és adott pillanatban valamiért a lehető legtermészetesebb és legegyértelműbb, hogy ez van, és kész. Aztán ezzel tessék kezdeni valamit - mondja a sátorban a volt gyerekkatona, most kismama -, mert ő úgyse tudja elmagyarázni, milyen az, hogy két szoptatás között lő, de neki ez fontos volt, nagyon fontos, akár az életét is adta volna a felkelésért, és nem érti, miért baj az, ha ezt már nagyon fiatalon is így gondolta. Agymosás, mondják most biztos sokan, bevallom, néha én is, csak mihelyst ezt mondjuk, elszakadtunk a megértés talajától, és valahonnan fentről nézzük ezeket az - amúgy nagyon sok mindenben éppen hogy példát mutató - embereket, és mi vagyunk a civilizált, fejlett modernek, ők meg a civilizálatlan, fejlődő, harmadik világ, akiket meg kell menteni saját maguktól (miután kellőképpen kizsákmányoltuk őket, amúgy, de erről majd máskor). Butaságokat beszélek? Késő van már. 

 

Üdv,