BECSÜLET?

(honor, existimatio) jelenti elismerését az ember erkölcsi értékének, szellemi tulajdonságainak, társadalmi állásának és mindama sajátságainak, melyek benne becsülésre méltók.

Bővebb információ:
http://www.kislexikon.hu/becsulet.html#ixzz27NzMTNW

Újdelhi olyan, mint a frissen elejtett vad. Még csillog a szeme, bársonyos, selymes a szőre, de már lógnak kifelé a belei. Minden látható, amit nem akarunk látni, nem lehet megspórolni.
A gyönyörű és a hátborzongató kart-karöltve jár táncot. Kilépsz a pazar palotából és megbotlasz egy haldoklóban az utcán. Így megy ez.
Sokan vannak, nagyon sokan. Milliók jönnek a falvakból évente, egy jobb élet reményében. Mások menekülnek vidékről, mert abban bíznak, hogy itt jól el lehet bújni. Szerelmesek.
Ha szerencséjük van, nem találnak rájuk a szüleik, hogy lekaszabolják, elevenen elégessék, vagy autó mögé kötözzék őket és addig húzzák, míg meg nem halnak, esetleg rovarirtót itassanak velük. Évente több mint ezer becsületgyilkosság történik Indiában.

Pahar Ganj egyik koszos, zsúfolt sikátorában, szárítókötelek, kóbor kutyák és meztelen purdék közt áll egy kis kék ház. Nincs kerítés, de még zár sem. Ez lenne a menedék?
A Love Commando egy kicsi, de annál híresebb szervezet, elrejtik a szökésben lévő szerelmespárokat, ügyvédeket fogadnak, és ha minden jól megy,- hónapok elteltével- a szeretők új életet kezdhetnek.
Sanjoy, a szervezet egyik vezetője, itt is lakik, egy nagy ágyon heverészik egész nap, zúgó ventillátorok között és legalább három telefonja van. "Love Commando"- szól bele az egyikbe, miközben már csörög a másik. Mióta szerepeltek az egyik legnagyobb indiai tv showban, nincs megállás. Kétségbeesett párok telefonálnak és próbálnak eljutni hozzájuk, hogy biztonságban lehessenek.
"A világ legyen tele szerelemmel, hogy a gyűlöletnek ne lehessen helye." - mondja Sanjoy, de folytatni már nem tudja, újabb hívás érkezik, újabb kétségbeesett pár kéri a segítségét.
Indiában a szerelmet nem sokra becsülik, a szervezett házasságot annál inkább. A szerelem elmúlik és ott marad két össze nem illő ember. Mondjuk egy előkelő kaszt lánya és egy riksás fiú. Ugyan mit tudnak majd kezdeni egymással? Ez a szülők és a társadalom teóriája. A gyilkosság gondolatához ez persze önmagában még nem elég. Ahhoz a becsület elvesztése és a szégyen kell. Teljes kirekesztés vár azokra a családokra, ahonnan megszökött egy lány. Kaszton kívül házasodni: szégyen, klánon belül házasodni: szégyen, valláson kívül házasodni: szégyen, szerelemből házasodni: szégyen. Ilyen egyszerű a több ezer éves szabályrendszer, aminek az utóbbi hatvan évben kezdték el feszegetni a határait. De a vidéki közösségekben még mindig a falutanács szava számít, nem a törvényé, ha a tanács úgy dönt, hogy az engedetlen párt meg kell büntetni, nincs apelláta.

Ha a felháborodott szülők megtalálnák Sanjoy-ék menedékházát, bizonyára megölnék őket. Ráadásul sok ilyen ház működik már, de érthető okokból filmeseket és újságírókat csak az egyikbe engednek.

Szóval Sanjoy és a kommandó többi tagja egy icipici szobában rendel.
Előtte kis konyha és wc. Keveredik a lencsefőzelék és a szennyvíz szaga. A konyhából meredek vaslétra vezet az emeletre, ott laknak a szerelmesek. Most éppen nyolcan vannak. Négy fiatal, riadt, de csillogó szemű pár. Semmijük sincs, egy szál ruhában szöktek meg a falujukból. A szobában egy nagy ágy van, de jut hely mindenkinek.

Meglepetésünkre többen is egyetemet végeztek, van olyan fiú, aki az egyetemi tanári állását, más jól fizető marketinges állást adott fel a szerelméért.
Mégis a lányok fáztak rá jobban a merész álmokra. Majd mindegyiket csúnyán megverték, hónapokra bezárták, köpködték, kínozták a saját szüleik, hogy jobb belátásra bírják őket.
Kavita és Pavan, Arti és Sanjay, Dipak és a felesége a barátságukba fogadtak minket. Naponta üldögéltünk a nagy ágyon és beszélgettünk. A jelenről nevetgélve, hogy a feszültséget kicsit levezessék, a múltról könnyek között, a jövőről meg hol riadt, hol mosolygós arccal.
Az ő történeteikről szól az On The Spot Harcosok első epizódja.

Ma este 9-kor az M1-en.

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); }; -->

Ausztráliától alig 500 km-re, Timor szigetén forgattunk, ahol a hétszázezres Dawan a legnépesebb "törzs".

Ma már városokban, modern körülmények között élnek, de alig száz éve még fejvadászok voltak.  Egy None nevű faluban viszont mintha megállt volna az idő, pedig csak pár perc séta a főúttól. A drákói szigorral uralkodó törzsfőnök vezetésével konkrétan becsukták a kapukat a fejlődés előtt, és mindent egy lapra tettek fel: az emberek jövőjét a közösség szentségében és az ősi kultúra megőrzésében látják.

Konzervatív, kicsit diktatórikus gondolatnak hangzik, de kicsiben úgy tűnik, működőképes.

A törzsfőnök, egy nyolcvan körüli öregember, a földön ül és akkurátusan készíti el a bételdió adagját. Beveszi a diót a szájába,  harap hozzá a mészbe mártogatott siri rúdból és addig kevergeti a szájában a kotyvalékot, míg sűrű vörös nem lesz a köpete. Minden valamire való férfi és nő rágja a bételt. A fogaik és az ajkaik is vörösek. Erősen addiktív, segíti a munkabírást és a törzs minden tagja ugyanazt mondja: jó érzés, hogy mindenki rágja.

A törzsfőnök nyakán egy sárgadinnye méretű golyva terpeszkedik. Ettől vakult meg és ettől néz ki úgy, mint egy öreg, bölcs teknősbéka. Valamit tényleg tudhat, mert Nonéban alapvetően jólét van, és nincs bűnözés. Azt állítják, hogy ebből a közösségből még soha senki nem volt börtönben.

A főnök szerint ez a modernizáció kizárásának köszönhető. Nem engedi bevezetni az áramot, nem nézhet senki tévét, nem piálhatnak - legfeljebb csak közösen egy-egy kupicával a kimerítő munka után -, nem házasodhat be valaki csak úgy a faluba és a főnök azt sem engedi, hogy lebetonozzák az utat, nehogy véletlenül több látogató érkezzen…

Érdekes módon a fiatalok is támogatják az öreg döntéseit, szívesen bíbelődnek a sötét, füstös kunyhóban, nem hiányzik az áram. 

Miután mindenki összegyűlt és kiosztásra került a bételdió, elindulunk kukoricát aratni. Három generáció ereszkedik le a falut körülölelő meredek sziklafalon, kosarakkal a fejükön.

Együtt szedik, hordják vissza a faluba, szortírozzák, felkötözik, majd raktározzák. Miután befejezték a munkát, a törzsfőnök fia mindenkinek kioszt egy kupicával. Ezután jön a harci tánc, a valaha volt fejvadászok szablyákkal és késekkel felszerelkezve ropják. Mindenki  a saját szövésű népviseletet, a szarongot hordja. Színesek, egészségesek, vidámnak tűnnek. Mégsem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy a civilizáció itt van pár percre az úton. Természetesen természetellenes...

Elnézve ezeket a gyönyörű embereket ebben a helyes kis faluban és a meseszép öltözetükben, simán el tudjuk képzelni, hogy None éppen azért fog fennmaradni így, mert messze földön híres turista látványosság lesz. Egyfajta törzsi skanzen. Kicsit mintha már most is ez lenne a helyzet. Mint annyi törzsnél a világban.

 

(Az On The Spot: Törzsek széria befejező adása ma este 9 után 5 perccel az m1-en.)

-->

"Jákob" határozottan állítja, hogy már nem kannibál. Őszintén szeretnénk hinni ennek a "meztelen" férfinak az új-guineai esőerdő közepén, egy nap járásra, két nap hajózásra és hét repülőjáratra az otthonunktól. Muszáj idézőjelbe tenni, hogy a korowai férfiak meztelenek, ha nem tennénk, biztosan megsértődnének, és ha kannibálok, ha nem, nem járnánk jól. Ugyan konkrétan egy szál falevél takarja el a herezacskójukba visszatolt péniszüket, ez náluk már bőven nem meztelen. A nők fűszoknyája is épp elég ahhoz, hogy senki se szégyellje magát a másik előtt. Volt már olyan tébolyodott fehér látogató, aki meztelenre vetkőzött, remélve, hogy attól inkább befogadják majd a törzs tagjai… Kiröhögték, aztán megsértődtek, hogy tényleg úgy maradt, tényleg meztelenül, ahogy egy korowai sosem mutatkozna! Főszereplőnk neve is magyarázatra szorul, elvégre hogy is hívhatnának Jákobnak egy kannibált? Pardon, egy ex-kannibált. Ennek ahhoz is köze van, hogy a kannibalizmusról ő határozottan állítja: nincs többé, még náluk sem, akiket a világ utolsó kannibáljaiként szoktak felkonferálni a tv-műsorok szerte a nemzetközi médiában. Jákob éppen azért nem ehet már embert, mert bejött az indonéz hadsereg és az amerikai üdvhadsereg: beköszöntött a kereszténység és a rend (Amerika errefelé még mindig a Bibliával hódít, nem a kólával).

Az emberhús a korowaioknál egyébként nem a mindennapi menü része volt, hanem egyfajta büntetés. Ha meghalt valaki, a halál okát mindig a szellemvilágban keresték. Ezért a törzs tagjai a halálos ágyukon megnevezhették, hogy ki tehet a halálukról, ki volt az, aki démonként belülről felfalta őket. Ilyenkor a korowaiok elkapták a "boszorkányt", összekötözték, megsütötték és megették.

Biztosan borzalmasan hangzik. Ugyanakkor távolinak is, hiszen ez mégis csak egy ősi kultúra maradványa, ami hamarosan végleg eltűnik a Föld színéről. Hanem van itt valami (közelebbről rögtön az m1-en látható törzsi filmünk után a Spektrumon), ami olyannyira nincs eltűnőben, és olyannyira köthető a mi zsidó-keresztény kultúránkhoz, hogy sokkal nehezebb volt forgatni, mint a törzsi sorozatot az összes extremitásával együtt. A Fülöp-szigeteken húsvét alkalmából több tucat keresztény hívő keresztre feszítteti magát. Egy nőt és egy férfit követtünk a konyhájuktól a keresztjükig. Mire elkezdték őket felszögezni, már elég jól ismertük egymást a civilben takarítőnő Pressyvel és a riksasöfőr Michaellel. Ha nincs ott a kamera kijelzője, biztosan elájulunk. Szerencsére meredten bámulhattuk a kezünkben remegő kamera LCD-jét, nem kellett közvetlenül a retinát kitenni az élménynek. Leírhatatlan különbség. És ahhoz sem fogható a kétezer éves keresztény történet imitálása, amit mondjuk a hindu Thaipusam fesztiválon láttunk az átszúrt szájak és megostorozott hátak között a Batu-barlangban. Ott el tudtunk vonatkoztatni. Szinte biztosak voltunk benne, hogy a Fülöp-szigeteken is menni fog. Nem tudtuk elképzelni, hogy az európai neveltetés és a közös kulturális háttér ennyire bekavar majd, hogy ez nem egy extrém sztori lesz a világ végén, hanem a mi egyik legfontosabb történetünk - újraírva.

(OTS: Törzsek ma este 21:40-kor az m1-en, OTS: Keresztre feszítés 22:20-kor a Spektrumon.)

-->

Kétezer méter magasan lehetünk. Körben hegyek, felhőkbe burkolózva. Köd. Demerung. Ez a napnyugta néhány drámai perce, amikor se nappal, se éjjel, épp az átmenet, szürkület, amikor a legkevésbé látunk. A dani törzs egyik református lelkészénél éjszakázunk majd a földön, a tolmácsunk előre retteg, mert allergiás a patkányokra, és már felfedezett kettőt, amint közelharcot vívtak valami elemózsiáért. A kis viskó előtti réten támolygunk, részegítő beszívni ezt a levegőt a koszos, poros indonéz kisvárosok kipufogógázai után. Hegyi levegőmámor.

Harminc méterre tőlünk három nyúl ugrál át a színen egy másik füstös fakunyhó bejárata felé. Mögöttük a gazdájuk, egy meztelen öregember. Biztos most jött a munkából. Odamegyünk köszönni. Nem meztelen ő, kikéri magának, és két kézzel megfogja a kotekáját. Azt a húszcentis, szárított tökből készült tokot, amivel a danik és más errefelé élő törzsek férfi tagjai eltakarják a péniszüket. Mit eltakarják, beleszorítják, a kotekát tartó vékony fonalat pedig a derekukra kötik, hogy ne lifegjen csak úgy össze-vissza, hanem mindig fölfelé mutasson. Szóval nem meztelen, miket beszélünk. Fogalmunk sincs, hány éves lehet. Ő se tudja. De nem is érdekli. 60? 70? 80? Passz. 90 biztos nem, annyit itt nem él senki.

Annyira más a környezetük, az életformájuk, a felépítésük, hogy másképpen is öregednek, egy biztos: itt a hegyen ez az ember a legidősebb. Nagyon tisztelik. Bemutatkozunk. Arénak hívják. Elmondja vagy hétszer. Ez a neve. Így nevezte el az apja. Ahogy őt a nagyapja. És így szólítja mindenki. Szóval Are. Mi is elmondjuk a nevünket, mi is magunkra mutatva, mi is hétszer. Aztán elismételjük egymásét. Megtanuljuk. Meséli az unokája, hogy Are nagyot hall, és csak akkor figyel, ha megszólítják. Nekünk az is megfordul a fejünkben, hogy nem nagyot hall, elvégre amikor szólnak neki, mindent hall, hanem egyszerűen így szűri az új, bőbeszédű, fecsegő világ információit. Az ő idejében semmi sem így volt. Nem volt ruha az embereken, nem voltak itt az indonézek, nem volt itt az Isten, csak a szomszéd törzs, azok meg embert ettek, háborúztak, és megölték a feleségét, hogy állt volna beléjük a kőbalta nyéllel. De mindez a múlt. Are is a múlt.

Ő volt a törzsfőnök évtizedeken át. Az utolsó, utána már nem választottak újat, nem lett volna semmi értelme, az indonézek letetették velük a fegyvert, behozták a kereszténységet, jött a póló és jöttek az írástudók, a dani törzs szépen, lassan, de megállíthatatlanul elindult a civilizációnak nevezett úton - felfelé, állítják az indonézek, de Are szerint valahova egészen máshova. Egyedül maradt. Egyedül maradt meztelen. Egyedül maradt a kotekában. Egyedül maradt, aki őrzi az ősi vallás utolsó ereklyéit. Egyedül maradt, akinek még öt felesége volt. Ma már semmi sem úgy van, ahogy régen. Busong. A fiatalok meg hallgatják. És gondját viselik. Egyik fia tanár lett az egyetlen itteni iskolában. Legkevesebb százszor annyi információja van a világról, mint Arének, boldog, hogy már nem úgy kell élnie, mint a nagyapjának, de akkor is kikéri a tanácsát, mert vannak dolgok, amiről senki sem tudhat többet, mint az írástudatlan Are, emberekről, viszonyokról, érzésekről, a ki tudja hány éves öreg, aki ha történetbe kezd, a fontosabb szereplőket eljátsza, lándzsát ragad, elvetődik, sír, nevet. Olyan, mint a nemzet, akarjuk mondani, törzs öreg színésze. Vagy mint a törzs sportolója, aki reggelente felmászik a hegygerincre, hogy belássa a teljes tájat. Fontos neki, de talán a völgynek is jólesik, valaha pedig létkérdés volt, hogy mindent lát-e, hogy ellenség vagy barát jött-e éppen. Ma már nem kell. Nincs rá szükség. Minek? Akkor is: Are a törzs örökös tagja. Vigyáznak rá, megbecsülik, őrzik a méltóságát, mert ő valami olyasmit őriz, ami soha nem lesz többé.

Az On The Spot: Törzsek legújabb epizódját Are bácsival és a dani törzs többi tagjával szerda este 21:30-kor vetíti az m1.

-->

Bijagos-szigetek

Nincs törzsi romantika

Gyarmatosítóknak érezzük magunkat, pedig semmi közünk a bizsagók és a portugálok hosszú hadakozásához. Mégis, a bőrünk színe és az a tény, hogy egy fejlettebb civilizációból érkezünk, szélsőséges érzelmeket vált ki a helyiekből. Imádnak, csodálnak, várják, hogy csodát tegyünk, vagy gyanakodva méregetnek, tartanak tőlünk. Ezért egy pillanatra sem lazíthatunk, állandó készenlétben kell lennünk.

 

Pedig ezen az eldugott szigeten, ha akarjuk, ha nem, kikapcsolódunk a nagy fogyasztói körforgásból. Nem csöng a telefon, nem pittyeg az sms, nem talál meg senki. Pár nap után szétfolyik az idő, értelmét veszti az otthon megszokott rendszer, felvesszük a sziget lassú, nehézkes, néha fullasztó ritmusát. Alig kapunk levegőt, már-már émelyítően magas a páratartalom. Éjszaka, amikor kint, az első szellőtől  végre fellélegzik a természet, az otthonunkként szolgáló agyagkunyhó falai ontják a napközben beszívott meleget, a szúnyogháló az arcunkba ragad és amikor már éppen elaludnánk, felébreszt a másik káromkodása…
A faluban gyakorlatilag nem történik semmi, a férfiak lézengenek, sokan már napközben is részegek. A nők, miután hajnalban kimentek a gyönyörű tengerpartra kagylót gyűjteni, a rizsföldeken robotolnak. A hajdanán matriarchális társadalmi rendszerből mára semmi sem maradt.
Az asszonyok élete a napi több műszak miatt nehéz, mégis, mintha ők járnának jobban: nincs idejük tépelődni. A kilátástalanság furcsa barázdái inkább a férfiak arcán hagynak nyomot.

Külső szemlélő nem teljesen érti a helyzetüket. Igaz, hogy nincsenek utak, járművek, épületek és nincs villany sem vagy térerő, viszont van tenger, rizsföld és egy elméletileg jól működő közösség, ahol az emberek sosem érzik egyedül magukat…  
De mi történik egy törzzsel, ha rohadtul elege van a törzsi életből, le akarja hámozni magáról a szokásokat, tradíciókat, mint a kunyhók nádtetejét, mert valaki azt mondta nekik, hogy a pléhtető sokkal jobb? Apátiába süllyed, egy furcsa vákuumba kerül, szép lassan elveszti az identitását.
A bizsagók már nem tartják értékesnek a saját kultúrájukat, olyanok szeretnének lenni, mint mi, vagyis türelmetlenül várják, hogy bekapcsolódhassanak a fogyasztói társadalomba. A segítséget kívülről remélik, de a világ nem is nagyon tud a létezésükről. Bissau Guinea egyedül arról híres, hogy a kolumbiai drogkereskedők játszóterévé vált. Ide dobják le a drogszállítmányokat, majd szórják szét Európába. Könnyű játék ez, mert Bissau Guineának még légvédelme sincs, ha meg valaki mégis ellenállna, az könnyen lefizethető.
A fiatal fiúk, férfiak helyzete a legrosszabb a szigeten. Tele vannak energiával, tettvággyal, tanulnának, fejlődnének, de nincs hova. Azt a pár általános iskolai osztályt, amit lehetett, már rég elvégezték. Azt állítják, hogy szívesen látnák a drogkereskedőket a szigeten, együttműködőek lennének, mert ez lehetne a fejlődéshez vezető út. Egyedül a kis keresztény gyülekezet vezetője csóválja a fejét.
Aztán megtanítanak pálmafát mászni, elmegyünk majomra vadászni, együtt szedjük a kagylót és a rizst, esténként hatalmas bulikat csapnak a tiszteletünkre, sok a kedves tekintet és az őszinte mosoly. De valahányszor komolyabb beszélgetésbe bonyolódunk, arról mesélnek, hogy mi hiányzik az életükből.  A falu vezetője, az utolsó estén, miután megettük a majomsültet, azt mondja: "Inkább lennék szamár Magyarországon, mint ember ezen a szigeten".
Jártunk olyan törzseknél Afrikában, ahol kihúzzák magukat, büszkék a kultúrájukra és úgy tűnik, a helyükön vannak. A bizsagók nem tartoznak közéjük. Itt már nincs törzsi "romantika".

On The Spot: Törzsek - BIJAGO
ma este 21.25-kor az m1-en!

 

-->

A szuri szépség ára

A kunyhó előtt egy 15 év körüli kislány ül, mellette egy jóval idősebb nő, akár az anyja is lehetne. A földön néhány porlepte gillette penge. A kunyhó körül vagy húsz falubeli figyel, a fiúk arca fehérre mázolva, a lányok mellén és vállán hegtetoválás. Ha nem próbálnánk kitalálni, vajon hogyan készült, egészen gyönyörűnek látnánk mi is, nemcsak a helyiek, évszázadok óta. Az idősebb nő az egyik pengéért nyúl, a másik kezébe egy tüskés faágat vesz, a faággal vázlatot rajzol a lány mellére, körkörös, szimmetrikus mintát, aztán a tüskével a mellen a bőrt kicsit megemeli, és megvágja a pengével. Körülbelül harminc ilyen öltést tűr némán a lány, elszánt tekintettel mered a távolba, az első néhány öltés óta már nem néz a saját mellére. A körös-körül álldogáló lányok melleit elnézve nyilván látott már ilyet jó párszor, pontosan tudja, milyen látvány fogadná, ha odanézne. Egy barátnője nagy zöld falevelet tesz a szoknyájára, hogy oda folyjon a vér a harminc sebből, ne az egy szál szoknyára. A harmincadik öltés után még nincs kész a minta, de a lány nem bírja tovább, azt mondja, álljanak meg, neki ez elég, szép lesz így is, és bemenekül a kunyhóba. Az idősebb nő csak nevet, több százszor csinált már ilyet a törzsben, ő a hegtetoválás specialistája, nem most hagyják ott először.

A lány a kunyhóban sem törli le a vért magáról, csak felemelt kézzel, a kunyhó tetejének támaszkodva néz ki az ajtón, nézi a falu többi tagját, akik ezen már mind túl estek, most mégis, mintha mind ellene lenne. Nem törli le a vért, hadd lássák, mennyire erős ő is, pont úgy, mint az anyja vagy a nagyanyja vagy a testvérei. Ha sírna, sikítana vagy rögtön a sebeivel foglalkozna, gyengének látnánk, szégyent hozna a családra. Ha nem hagyta volna a tetoválást, szintén, ráadásul egy férfi se találná vonzónak. Most mégis legördül egy könnycsepp. A tekintete nem változott, ugyanolyan kemény, mint néhány perccel ezelőtt. Mintha a szeme külön életet élne. Nem ő sír, nem, csak a szeméből folyik valami, aminek semmi köze hozzá, a bátor és hamarosan szép kislányhoz. Már majdnem az állához ér, épp csöppenne le a megcsomósodott vértől már bordó mellére, amikor gyorsan, egyetlen pillanat alatt megtörli az arcát. De nem elég gyorsan. Észrevették. Sokan látták, talán a felnőtt férfiak közül is néhány. Elbújik a kunyhó belső részébe. Végre egyedül van. Most, hogy már nem látja a kunyhótól néhány méterre álldogáló család és a törzs többi tagja, megnézi, hogy mit műveltek a mellével. Most néz a testére először, amióta elkezdődött ez a rémálom. Már nem tudja visszatartani a sírást. Potyognak a könnyei, egyenesen a mellére, feloldják a csomósodott vért, a falevéllel zokogva törli le magáról. Kinn ebből mit se hallani, a család büszkén zajong, végre ez a lány is nő lett, és mikor begyógyulnak a sebek, a hegtetoválás egy ősi szexi díszítés lesz a testén - egész életében.

Az etióp kormány minderről hallani sem akar. Betiltották, ahogy sok minden mást is a szuriknál, csakhogy egyenlőtlen a küzdelem az évszázados tradíciók és a kormányrendelet között. A 18 éve köztük élő misszionáriusok úgy döntöttek, hogy nem beszélnek ezekről a veszélyes hagyományokról, mert egyrészt fölösleges, másrészt csak ellenségnek tekintenék őket, harmadrészt ez a kultúrájuk, és ne legyünk álszentek: nyugaton is fájdalmas, illetve egészségtelen a szépségipar megannyi beavatkozása, a plasztikai sebészettől a szoláriumon át a kiszakadó szilikonig. Ugyanakkor nemcsak az etióp kormány, hanem az etiópok is megvetik a szurik szépségideálját. Ha elhagyják a földjüket, és eljutnak egy városba, majmoknak nevezik őket, kicsúfolják a külsejüket. Néhány kutatás szerint azonban annak idején éppen ez volt a cél a mára szépnek tartott sebekkel: hogy ne tetsszenek az idelátogatóknak, és őket legalább ne vigyék el rabszolgáknak. Szóval még az is lehet, hogy miattunk, fehér emberek miatt alakultak ki ezek a tradíciók, amelyeken most jól kiszörnyülködhetjük magunkat. Miközben ők azt kérdik: hát nem gyönyörű?

On The Spot: Törzsek (SZURI)
ma este 21:30-kor az m1-en!

 

-->

Készülünk a harcra

Az egyik férfi magához húzza a marhacsorda egy átlagos példányát. A másik férfi másfél méterről belelő a marha nyakába egy nyilat. Kibelezett, szárított tököt tart az állat nyakához. Vékony sugárban ömlik bele a vér. Úgy fél liter. A férfi, aki lőtt, hirtelen rányomja a sebre a mutatóujját. Ott tartja. Nem több, mint húsz másodpercig. A marha meg se rezzen. A vérzés eláll. A férfi elveszi a kezét, a marha megfordul. Legelészik tovább. Mintha mi sem történt volna.
Hárman isszák meg a vért: a két férfi és Eszter. A szuri törzs tagjai természetesen nem hasonlítják semmihez az ízét. Alapvető táplálékuk. Ha megkérdeznénk, milyen, hülyének néznének. Teljes joggal. Eszter most issza először. Meleg. Az íze és az állaga leginkább a tejre emlékezteti.
A szuri férfiak éhgyomorra isszák. A folyóparton pár órája direkt mindent kihánytak. Sugárban, hosszú perceken át, ahogy mi még embert nem láttunk hányni. Előtte egy folyóparti fa kérgét lehántották, öklömnyi kövekkel miszlikre aprították, és egy gödörben elkeverték a folyó vizével. Megáldották. Egyikük a tökkel mert belőle, másikuk odahasalt, és a gödörből szürcsölte. Aztán mindketten legugoltak a folyó partjára, és mindent kiadtak magukból. Így kell megtisztulnia egy szuri férfinak a harc előtti vérivásra.
A legelőtől egy hegyi patakhoz caflatunk. A két szuri fehér, agyagszerű törmeléket tart a markában. Mire megérkezünk, kicsit megolvad. Belelépnek a patakba. Bevizezik egymás meztelen testét. Először a vádlikat, aztán a combokat, a farpofákat, a hátat és a karokat. A fehér anyagot a tenyerükkel, az ujjaikkal és a kézfejük felső részével kenik fel a másikra. Egyszerű, ősi mintákban, utánozhatatlan természetességgel és ritmusban. Csönd van, csak a patak csordogál. Hallani, ahogy csúszkálnak az ujjak a megfeszült izmokon. A fejek és a lábfejek feketék maradnak. A kettő között az egész test az évszázados fehér festmény hátterévé lesz.

Engem is hívnak. Levetkőzöm. Végigmérnek, nevetnek. Belelépek a patakba. A két fekete férfi legugol, elkezdik felrajzolni a fehér mintákat a testemre. A minták olyanok, mint az övéik, de fehér bőrömön nincs kontúrjuk, tompának, haloványnak tetszenek. Segélykérőn kinézek Eszterre, de nem találom a tekintetét: a kamera kijelzőjén szemléli a dolgok állását. Nem tudom, hogyan mutathatunk így együtt a patakban, fehér a feketén, fehér a fehéren, fekete és fehér egymás mellett feketén, fehéren. Eszter arcáról nem olvasok le semmit. Nincs is rá idő. Indulunk a harcra. Helyesebben az edzésre. Az igazi stick fight, azaz a botharc, csak egy hét múlva lesz. Oda ma már nem teheti be külföldi a lábát. Rendszeresen meghalnak néhányan. Több ezer szuri férfi méri össze az erejét, párbajokban, háromméteres botokkal, meztelenül. A nézők a nők. A tét a szerelem.
- De mi van, ha veszítesz? - kérdem őket.
- Legközelebb nyerünk - felelik, természetesen. Csak nekem, európainak nem így jár az eszem. Közben a fején beszédes sebhelyeket veszek észre. Azt hiszem, nem félek. Elvégre ami most jön, az nem éles. De végigmérem kifestett önmagam, és a fizikai jelek mást mutatnak. Főleg, ha az övékhez viszonyítom. Nem kéne elfelejtenem - nyugtatom magam -, hogy ők évszázadok óta meztelenül járnak, minden testrészük megszokta a meztelenséget. Vagyis inkább nem volt idejük kényelmetlenül érezni magukat miatta. A meztelenség és a szégyen csak azóta függ itt össze, hogy meglátták az első fehér embereket, ruhában. Harminc éve még menekültek, ha autót láttak közeledni. Most rohannak felé. Harminc éve még talán megvertek volna, ha a botharc iránt érdeklődöm. Ma megtanítanak rá. Akkor az istenek a fejükre estek. Ma már nincsenek is istenek talán. Így változik a világ. És így tűnik majd el a szuri törzs. Meg a többi. Magunk maradunk, nem lesz több időutazás. Talán ez az utolsó pillanat.
Farkasszemet nézek a szuri harcossal. Ő üt először. Kivédem. Fogalmam sincs hogyan. Ütök. Mellé. Közelébe sem érek. Körbeugrál. Reménytelen. Eltalálja a kezemet. Kurvára fáj. Nem kajabálok, dehogy kajabálok, összeszorítom a fogam, legalább hadd izzasszam meg egy kicsit. Abban reménykedem, hogy hamarabb jelenik meg az ő homlokán az első izzadtságcsepp, mint az enyémen a vér. Szerencsére nem vesz komolyan. Én is csak őt.

Neki majd egy hét múlva lesz komoly. Egyszer a családjából valaki agyonütötte az ellenfelét. Hogy az áldozat családja ne álljon bosszút, a szuriknál egy családdá kell válni. Ezért a család két legfiatalabb lányát odaajándékozták az áldozat rokonainak feleségekül. Így lehetett elkerülni a vérbosszút. Itt ez még mindig így megy. Ezt próbálom villámgyorsan kiverni a fejemből, és csak a botjára koncentrálni, a mozdulataira, a szemét figyelni, hátha meglátom a westernekből várt szikrát, hátha sikerül vele fölvenni a versenyt, és akkor hátha úgy tekint majd rám, mint aki méltó a barátságára, akit bemutathat a falubelieknek, akivel megoszthatja egy kicsit az életét.

On The Spot: Törzsek (SZURI)
szerda este 21:30-kor az m1-en!

 

-->

Születés a sárkunyhóban

Pár napja ismerkedtünk meg a Gino családdal. A bába szerint egy-két napon belül meg kell, hogy érkezzen az új jövevény, ezért az asszony már nem járt ki a földekre dolgozni. (Gidóval, a földre menet láttunk egy asszonyt, hatalmas pocakkal ülni az út szélén a rekkenő hőségben. Körülbelül a nyolcadik hónapban lehetett és inni kért, hogy folytathassa az útját a földre, kapálni.) Az összes gyerekét ugyanazzal az öreg bábaasszonnyal szülte, aki naponta többször átjárt hozzá. Most is, hogy megvizsgálja, aztán szundikál egyet a kunyhó előterében, az árnyékban, vagy a családdal együtt majszolja az erborék fő eledelét, a cirokkását. Mi meg egyre kíváncsibbak vagyunk, milyen a születés ott, ahol az otthonszülés nem bátor opciónak számít, hanem az egyetlennek. Van egy kis klinika a legközelebbi városban, de oda csak súlyos, életveszélyes helyzetben mennének, szülni semmiképpen. A szülés, nem betegség, hanem természetes folyamat. Az anya pontosan tudja mit kell tennie, a bába és a szomszédasszonyok meg segítenek, ahol tudnak.

Csapot, papot, Gidót otthagyva rohanunk Ginoékhoz, nehogy lemaradjunk valamiről. Az apuka nyugodtan heverészik az árnyékban, a gyerekek ugrándoznak körülötte, a nagyobb lányok meg dolgozgatnak szép csendben. Soha nem találtuk volna ki idegenekként, hogy a sötét kunyhó mélyén épp vajúdik az anyjuk, olyan nyugodt és hétköznapi a hangulat. Az előtérből, ahova még az állatok is behúzódhatnak a nap elől, a kör alakú kunyhóba lépünk, egy másik előtérbe, aztán egy egész pici és keskeny ajtón kell áttuszakoljuk magunkat (épp, hogy átfér a fenekünk), hogy a lakószobába, a fő helyiségbe érjünk.

Itt koromsötét van, körülbelül ötven fok és rettenetes füst. Nem tudom, ők hogy bírják, de mi pár perc után köhögni és könnyezni kezdünk. Nincs lyuk a kunyhó tetején, ahol szabadon távozhatna a füst, a tűznek a szoba közepén meg állandóan égnie kell. Körben, a tűz körül, ágakból eszkábált emelvények vannak, ágy gyanánt. Itt alszik mindenki, Ginoék összesen nyolcan, illetve mindjárt kilencen, ha megszületik a legfiatalabb családtag. Szóval itt a hőségben vajúdik az asszony, amikor belépek és kicsit tapintatlanul bekapcsolom a kamera lámpáját, különben orra esnék. A bába éppen a pocakját kenegeti vajjal és húzza, nyúzza, rázogatja, szegény nő meg eltorzult arccal, de némán tűri. A vizsgálat végén megmaszírozza a derekát. Azt mondja, még pár óra lehet hátra és megszületik a baba. Most veszem csak észre, hogy több asszony és kecske is van még itt rajtunk kívül, biztos nem örülnek neki túlzottan, amikor a szemükbe világítok. Az egyik lány kávét főz, azzal itatják a nőt. Az erborék híg löttyöt főznek a kávé héjából, (a többi részét eladják) és ezt isszák egész nap, ezek szerint még szülés közben is. Az asszony a földön ül, vagy négykézlábra ereszkedik, körülbelül tíz percenként változtatja a testhelyzetét. Némán vajúdik. Mi meg csak ülünk csendben és várunk. Folyik rólam a víz, csorognak a könnyeim, olyan sűrű a füst. Andris valószínűleg összehányná magát, ha bejönne, mert megy a hasa reggel óta, ki tudja, milyen törzsi nyavalyát szedett össze. Ezért ő az apukával beszélget a ház előtt, aki azt mondja, hogy szerinte fiú lesz a gyerek, de ha lány ő azt sem bánja. Az apuka elszundít a kisfiával az ölében, a bába is lefekszik, én meg ki-be járok a kunyhóból, hogy néha levegőt vegyek. Bent láthatólag semmi új nem történik, várunk. Andrist rábeszélem, hogy menjen vissza a sátorhoz, vegyen be egy marék széntablettát és pihenjen, mert rossz vége lehet a dolognak.

Aztán csak telnek az órák, a bába néha vizsgálatot tart, majd egyszer csak látom, hogy elfolyik a magzatvíz a kunyhó sárpadlóján. Rettenetesen izgatott leszek, hogy végre történni fog valami… mindenki más nyugodt, sőt unott képet vágnak, nem történik semmi. Furcsa, hogy nem is nagyon figyelnek a vajúdó nőre. Amikor lekapcsolom a kamera lámpáját és ülünk a koromsötétben az az érzésem, hogy ők látnak valamit, mert edzettebb a szemük, mint az enyém. Ha nem lennék itt, a nő sötétben szülne és a bába pontosan tenné a dolgát úgy is, egész biztosan nem ejtené le a babát stb.
A tolmácsunk volt olyan kedves és hozott nekem pár szem kekszet a sátrainktól (kb. fél órára lakunk Ginoéktól gyalog), úgyhogy kimegyek a szabadba levegőzni egy kicsit és enni. Az elmúlt négy órát a kunyhóban, vagy az előtérben töltöttem, annyira féltem, hogy lemaradok valamiről. Hát most majdnem lemaradtam, rohant utánam az apuka, hogy jöjjek gyorsan. Eldobom a kekszet, futni kezdek, útközben próbálom bekapcsolni a mikrofont, betenni a fülembe a fülhallgatót, beüzemelni a kamerát. Pont akkor nyomja ki a babát az asszony, amikor beérek. Hihetetlen. Állva szül, az asszonyok körbeállják és fogják, a bába meg nyomja lefele a hasát. Hihetetlenül fájhat neki, de meg se mukkan. Amikor csúszott ki a baba feje, azt hiszem kiabálni akart, de a bába a szájára tapasztotta a kezét. Mint azt később megtudjuk, nagy szégyen a fájdalom kimutatása. Megszületett a gyerek! Egy nő tartja a kezében, de a kicsi nem sírt fel, úgyhogy kiszívja a folyadékot a szájából és akkor végre elkezdődik a bömbölés. A köldökzsinórt csak jóval később, a méhlepény megszületése után vágják el egy öreg borotvapengével. A méhlepénnyel nagyon megszenvedett szegény asszony, mert a bába teljes erejével nyomja, tuszkolja ki belőle. Mivel nem akart jönni, hánytatással próbálkoznak. Egy gyöngy nyakláncot dugnak le a torkán, míg öklendezni nem kezd. A méhlepény erőszakos kinyomása nagyon veszélyes, mert elszakadhat és ennek komoly következményei lehetnek. A szülés után rögtön kávéval itatják az anyukát, a babát meg nem adják oda neki, hanem arrébb viszik fürdetni. Az egyik szomszédasszony a szájába vett vízzel spricceli a kicsit, ő meg üvölt, mint a sakál. Szép is az egész, meg kicsit furcsa is, legalább fél órája a világon van ár a gyerek és az anyukának még mindig nem adják oda.

A nagy izgalomban azt sem látom, hogy milyen nemű az újszülött, később az apuka mondta meg kint, hogy újabb lánya született. Azt állította, hogy nagyon boldog és Eszternek nevezi el a tiszteletünkre, mert minket hívott a gyerek a távolból és biztosan nem véletlen, hogy találkoztunk. Ha fiú születik, András lett volna.
Fél három előtt tíz perccel az erbore törzs egyik füstös kunyhójában, megszületett Esther Gino Gido. Mi lettünk a "keresztszülei". Az anyuka és a baba két hónapig nem mozdulnak ki a kunyhóból, hogy megvédjék a kicsit a fertőzésektől.
Mi viszont részt vehettünk mindenféle ünnepségeken és látogathatjuk a kis Esthert minden nap. Andris elkísérte az apukát a földjére dolgozni és többek között a gyerekhalandóságról is beszélgetnek. Esther ugyanis a tizenegyedik gyerek a sorban, csak négy testvére meghalt, mielőtt elérhette volna a hároméves kort...
 

-->

Nők az Erbore törzsnél

Az erbore faluban este nyolc után már nem nagyon van mit tenni. Elfogyasztjuk a vacsoránkat a közösségi sátrunkban a tolmácsokkal és a helyi vezetőnkkel, Firew-val. (Ha szabad ég alatt világítanánk, pillanatok alatt felfalnának a szúnyogok). Általában tészta kerül az asztalra, paradicsomos szósszal, amit pár nap után már nagyon ununk, de a közös anekdotázás eltereli a figyelmet. Aztán lefekszünk aludni, jobb híján. A sátorból hallgatjuk a hajadon lányok boka- és karpereceinek csörgését és a fiúk morgásszerű énekét. Nincs olyan este, hogy ne táncolnának. Azt mondják, ennél jobban semmi nem űzi el a rossz energiákat és a mindennapok gondjait.

Reggel korán kelünk, Andris találkozik egy friss házas fiúval, aki most tanulja a felnőtt életet, én Gidóval egy fiatal, cserfes lánnyal indulok neki a napnak. Azt ígérte, elkísérhetem mindenhova, hadd lássam, milyen nehéz élete van egy nőnek az erboréknál. A kunyhójukban éjjel-nappal ég a tűz, de szó sincs reggeliről. Csak egy kis dohányt présel be a felső ínye és az ajka közé, azt állítja, hogy ettől felpörög, aztán fogjuk a demizsonokat és indulunk a folyóhoz vizet hozni. Másfél kilométert gyalogolunk a virágos réteken, útközben csatlakozik hozzánk még vagy öt lány és gyerek. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy épp zöld a táj és apró fehér virágok borítják a legelőket, mert az év többi részén, aszott, kiégett a föld és sokkal durvább a forróság is. A lányok hazacipelik a vizet, útközben titkos dalokat énekelnek a szerelmeikről, barátaikról, de csak addig, míg el nem érjük a falu határát. Ott mindenki elhallgat, szégyen lenne a titkokat az idősebbek tudtára adni. Letesszük a vizet a kunyhóban és rohanunk tovább a másik irányba, jó 45 percet gyalogolunk míg kiérünk a marhákhoz.

Gidó családjának rengeteg állata van, szerencsés lány. Ha férjhez megy, a család tovább gyarapodik, mert a fiú marhákkal fizet Gidóért is. Az erbore gyerekek és a szarvasmarhák, szinte testvérekként nőnek fel. A kis borjúkat beviszik a házba éjszakára, nehogy bajuk essen, nevelgetik, tanítják őket és soha nem esznek a húsukból, csak a kecskéket vágják le. Gidó a nevén szólítja azt a tehenet, amelyiket fejni szeretné éppen, az meg válaszol pár mély bőgéssel és lassan kicammog a csordából. Fejés után, hazavisszük a friss tejet és nekiállunk cirkot őrölni, hogy Gidó anyukája megfőzhesse a cirokkását. A gabonát egy nagy lapos kőre fekteti, aztán egy másikkal őrölni kezdi, kemény munka, én is kipróbálom. Rendesen leizzadok, mire megőrlök öt dekát, ő meg nevet rajtam, inkább a kamerát tartsam, mondja és folytatja. Aztán elindulunk a földekre.

Másfél órán keresztül gyalogolunk, dagonyázunk egy szörnyű mocsáron keresztül, Gidó meg folyton aggódik, mert fehér embert ő még csak autóval látott közlekedni. Kételkedik a képességeimben, én meg loholok utána, próbálom tartani a tempót. Közben elmeséli, hogy ismeri a leendő férjét, egy év múlva házasodnak. Az erbore anyák jobban szeretik a fiaikat, mert ők nem költöznek majd messzire, a lányok átmeneti vendégek, csak addig hasznosak otthon, amíg férjhez nem mennek. Azt mondja, ez természetes, nem rossz érzés neki, hogy a bátyját jobban szeretik, ő is a fiát szereti majd a legjobban a világon, ha lesz neki. Engem is fiúnak vártak, anyukám elsírta magát, amikor megtudta, harmadjára is lánya születik. Soha nem emlegették, de engem titokban zavart és különb akartam lenni annál a fiúnál, akinek vártak.

Nehéz elhinnem, hogy Gidó ennyire rendben van ezzel a témával. Ráadásul a lányoknak sokkal nehezebb dolguk van, egy erbore férfi nem dolgozza halálra magát, mert minden fizikai munkát a nők végeznek. Aztán túl kell esni a körülmetélésen (kivágják a csiklójukat a házasság előtti napokban). Legnagyobb meglepetésemre Gidó alig várja ezt a számomra félelmetes és brutális beavatkozást. Akkor lesz nagylány és ha nem végzik el, szényenben marad. A szégyen központi tényező a törzseknél is. Ha nem metélnek körül egy nőt és gyereket szül, a babát lányfiúnak csúfolják majd és kiközösítik. Ha kiabál valaki körülmetélés közben, mert rettenetesen fáj, szégyenben marad… Gidó nem fél, szerinte egy pisszenés nélkül kibírja majd. Kérdezem tőle, hogy akkor mitől fél. Először megpróbál lerázni és azt mondja, semmitől, aztán mesélek neki az én félelmeimről, mire kiböki, hogy a kudarctól fél. Attól, ha majd férjhez megy és elront valamit munka közben, a kedves férje jól elveri. De erre is van praktika, magyarázza: le kell vágni egy kecskét és megenni a húsát, hogy visszanyerd az erődet.

Közben kiérünk a földre, kezdődik a kukoricaültetés. Egy három méter hosszú doronggal kell lyukakat vájni a földbe, abba teszi bele a magokat. Segíteni próbálok, de egy lyukat sem tudok rendesen kivájni, olyan nehéz a bot. A férfiak csak a bokrok kivágásában segítenek, a többi női munka. Az ültetés már nekem is megy, de Gidó szigorúan ellenőrzi minden lépésemet. A vízhordástól eltelt már vagy hét óra és még nem evett semmit. Indulunk haza. Ő hozza a kamerát én az ő batyuját, ezzel jelezzük a többiek felé, hogy barátnők vagyunk. Megbeszéljük, hogy míg ő eszik, én megnézem, merre kószál Andris, utána találkozunk, hogy megmutassa, milyen munkával telik egy átlagos nap délutánja. Alig értük el a falu határát, Andris és a másik tolmács rohan felém. Sietnünk kell egy másik családhoz, mert az anyuka vajúdni kezdett a kunyhóban és megengedték, hogy ott legyünk a hetedik gyerekük születésénél…
(Az On The Spot: Törzsek első adása szerda este 9-kor látható az m1-en.)

-->

Másfél héttel ezelőtt álltunk le a malária gyógyszerrel a Bissau Guinea-i forgatás után, de pár nap pihenés elteltével újra szednünk kell. Harminc napnál tovább egyszerre nem ajánlott, nekünk úgy tűnik, túl kell lépnünk ezt a limitet, de legalább van közte egy kis szünet. Nincs választásunk: az erbore törzs területét szúnyogföldnek is nevezik. Néhány kunyhó mellett van egy-egy három méter körüli "magasles", az erborék ide másznak föl éjszakánként, ha meg akarják úszni a szúnyoginváziót. Hogy hogyan jöttek rá, hogy a szúnyogok nem repülnek magasan? Hogy hogy találták meg a malária ellen használatos gyökereket? Hogy honnan tudja a helyi bába jobban, hogy mikor és hány gyerek várható a pocakból, mint a legközelebbi város klinikáján a diplomás orvos? Hogy miért tudnak többet a szarvasmarháról, mint bármely hortobágyi őstermelő vagy ipari marhamágnás?
Ezekre a kérdésekre több ezer éve kezdődnek a válaszok. Mi meg csak bámulunk, és lesünk, mint a moziban. Olyan az egész, mint egy időutazás. Még jóval megérkezésünk előtt kezdődött, egy New York-i és egy Addis Abeba-i könyvtárban, ahol szakdolgozatok és régi feljegyzések között kutatott egy-egy antropológus, hogy előbányásszon nekünk mindent, amit csak tudni lehet az erborékról. A törzs felépítéséről, a klánokról, a tradíciókról, az öröklési rendről, az étrendjükről, a családfákról, a házaikról, a vallásukról és a világképükről, hogy amikor megérkezünk, képben legyünk. Aztán pár nap autózás után leverjük a sátrunkat egy virágos mezőn, egy kis erbore falu szélén, és azonnal elfelejthetjük az összes feljegyzést. Ez már a valóság, egyetlen kutatás sem tudja viszaadni.

Szabad kunyhó nincs. Kb. egy hónappal ezelőtt, Bissau Guineában két nap hajózás után a lakatlan szigetek között egy sziget belsejében a bijago törzs egy eldugott falucskájában akadt, akkor ott laktunk. Itt most telt ház van. Nem véletlenül. Az erbore törzs az Omo völgy éléskamrája. A legszorgosabb, legjobb matekosok a völgyben élő törzsek közül. Úgy úszták meg az utóbbi idők véres törzsi háborúinak szinte mindegyikét, hogy az ínséges időkben gabonát adtak a környező törzseknek, cserébe azok megvédték őket az ellenségeiktől. Mindennek helye van, a marháknak éjjelente tüzet raknak, hogy körülállják, és úgy aludjanak, a füst védelmében, szúnyoginvázió nélkül. A nádkunyhók hálórészei előtt kis előtér található, ahol a déli hőségben kvaterkáznak a családok, a falun kívül körös-körül termőföld, leginkább kukorica és cirok. A földosztás az előző évi munka alapján történik: amelyik család nem dolgozott a földjén, attól elveszik, és odaadják másnak. Szervezés kérdése is a dolog, mert rengeteg munkát közösen végez el a törzs, és mindent megosztanak egymással. Az egyetlen fiúnak, aki a törzsből eddig főiskolára ment az egynapi autóútra található városkába, a földművelő barátai dobták össze a pénzt, hogy felmehessen tanulni. Beszél angolul, igaz, soha nem hallott akcentussal, de értjük egymást. Ő fog fordítani nekünk, hogy esetenként ne három tolmácson keresztül kelljen értekezni a 83 nyelvet és 2oo dialektust magában rejtő Etiópiában. Neki is családja van, nincs hely a házában. Az egyik kunyhóban napokon belül szülni fog a feleség, ott sem lakhatunk, annál is inkább, mert a szülés után több hétig nem jön ki az anyuka a füsttel fertőtlenített kunyhóból, nehogy összeszedjen valami fertőzést, így aztán bent végzi kisebb és nagyobb dolgait is, legfeljebb elássa majd a fekhelye alá. Egy harmadik kunyhóban frissen házasodott, azaz frissen körülmetélt lány fekszik, a nászéjszaka fájdalmait heveri ki a következő napokban. Néhány nap alatt összebarátkozunk majd az ifjú párral, és olyan dolgokat mesélünk egymásnak, amelyeket sem ők, sem mi nem tudtunk elképzelni a másikról, udvarlásról, bulikról, házasságról, szexről és barátságról - erről persze még mit sem sejtünk, amikor elkezdjük felverni a sátrunkat a kis falu határán a kecskék mellett, 4o erbore szempár kereszttüzében.

On The Spot: Törzsek - ERBORE
február 22-én szerda este 9-kor az m1-en
 

-->

 

-->

New York állam egykori kormányzójával a multikultiról szóló film forgatásán beszélgetünk. 

Mi változott meg szeptember 11-e óta az Egyesült Államokban? Egyértelműen egy nagyon szigorú országgá vált. 

Nem gondolom így, szerintem inkább proaktívabbak lettünk és arra törekszünk, hogy biztonságban legyünk, egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ez szigorúságot jelentene. Az amerikaiak döntő többsége a sajnálatos repülőtéri biztonsági intézkedéseken túl más változásokat nem érzékel, de ez is egy olyan valami, amit tragikus módon kellett megtanulnunk ebben a korszakban. 

A CBS-nek korábban azt mondta: „Sokkal többet kell tennünk és itt elsősorban a határokra gondolok. Hogy lehetséges az, hogy háborús helyzetben több ezer ember érkezik az országban illegálisan?” A mexikóiakra gondolt?

Nem feltétlenül. Kormányzóként szeptember 11-e után, New York állam Kanadával közös, több száz mérföldes határára külön erre a célra 200 járőrt irányítottunk az illegálisan érkezők miatt. Ez nagyon egyszerű, hiszen ez egy olyan ország, ami a szabadságra és a jogra épül, s akkor több ezer ember első cselekedetként megszegi a törvényt. 

Hány illegálisan bevándorló van az Egyesült Államokban? 

Az egész országban 10-12 millió között van az illegálisan érkezők száma és ez szerintem nem helyes. Még kormányzó koromban a magyar unokaöcsém, Nagy Gellért nálunk lakott 4-5 hónapig, volt vízuma, szeretett volna itt maradni, megpróbáltunk mindent, de nem sikerült. Neki vissza kellett mennie, azok pedig akik megszegik a törvényt, itt maradhatnak. 

Feltételezzük, hogy egy Kínából érkező bevándorló vagyok mély kulturális gyökerekkel. Mi az a pont, amikor ideérkezem, és azt mondom, ’igen, amerikai akarok lenni’?

Szerintem ezt már az elindulás előtt így kéne gondolnia, amikor elhagyja Kínát. A nagyszüleim, amikor eljöttek Magyarországról, azt mondták: a lehetőségek hazájába kívánunk menni, nem akarunk egy osztály tagjaként beragadni, de a munkán, erőfeszítésen keresztül és a közösséggel együtt bármilyen kitűzött célt elérhetünk. Ők választották azt, hogy idejöjjenek. Egy évszázaddal ezelőtt a vicc arról szólt, hogy az utcák arannyal vannak kikövezve, de az utcák nem voltak arannyal kikövezve, rengeteg csalódás van közben, főleg most, hogy gazdasági nehézségek is vannak. De még mindig azt gondolom, hogy vannak, akik azt mondják, hogy ’az Egyesült Államokban bármit megtehetek, semmi sem tart vissza’, és emiatt akarnak ők is amerikaiakká válni. 

A mexikói munkások azért jönnek, mert amerikaiak akarnak lenni? 

Abszolút, meg hogy jobb élete legyen a családjuknak és hogy részesei legyenek az amerikai álomnak. Ami érdekes, hogy itt New Yorkban majdnem egy millió puerto rico-i él, de én jobban beszélek spanyolul, mert két-három generáció alatt elvesztették a nyelvtudásukat. Ez Amerika nagyszerűségének része, hogy a világ különböző pontjairól érkezők amerikainalizálódnak. New York és Amerika a lehető legjobb irányban változott meg a bevándorlási hullámoknak köszönhetően. Mindegyikőjük valami újat és izgalmasat hozott ennek a nagyszerű országnak, ami végül része lett az amerikai álomnak.

Mit gondol, mit tehetünk Európában például a nagyobb muszlim közösségekkel? Nincs túl késő a hozzáállás megváltoztatásához mindkét oldalon?

Az Egyesült Államokban még ötven évvel ezelőttig is létezett a szegregáció. Törvényileg szabályozott szegregált iskolák, szolgáltatások, intézmények, csak hogy az afroamerikaiak számát számtalan államunkban lejjebb tartsuk. És nézzék meg, ma hogy állunk! Ez egy nagyon más ország. Soha nincs túl késő, de mindkét oldalnak lépnie kell. Először is, a muszlim közösségeknek azt kell mondania, hogy nem utasítjuk el annak az országnak a kultúráját, amely engedte, hogy idejöjjünk. Majd a kormánynak biztosítani kell azt, hogy amíg ez így van, nincsenek kitéve diszkriminációnak.

Térjünk vissza egy kicsit New Yorkra. A város inkább olvasztótégely vagy egy mozaik? 

Olvasztótégely. Büszke vagyok arra, hogy még őrzöm az identitásomat, tudok pár szót magyarul, de amerikai vagyok. Emlékszem, hogy a nagyszüleim, akik alig tudtak angolul, egész életükben magyarul beszéltek. Magyarországon születtek és nevelkedtek, magyarul beszéltek, magyar közösségben, kultúrában és társadalomban éltek, de ugyanolyan büszke amerikaiak voltak, mint bárki más, mert ők választottak azt, hogy idejöjjenek. 

Hogyan válhatott New York a multikulturalizmus egyik szimbólumává? 

Szerintem azért, mert az amerikai polgárháború utáni nagy, Európából érkező bevándorlói hullám első állomása New York volt. Emberek Németországból, Írországból, Észak-, Közép- és Kelet-Európából ideérkeztek. Sok millióan jöttek, mára már az egész világból, s persze sokan tovább álltak, de rengetegen itt maradtak. 

Ez inkább egymás mellett élést jelent, vagy együttélést? 

Vannak itt etnikai közösségek az egész világból. De mindannyian részt vesznek a közügyekben, a nagy részük állami iskolákba jár, gyermekeik angolul tanulnak és a Yankee baseball csapatának lesznek a szurkolói, s persze szavaznak is. Természetesen, ahol 150 különböző országból érkezett ember él együtt, lesznek alkalmanként olyan dolgok, amelyeknek nem kéne megtörténniük, de összességében nagyon jól működik. 

Kormányzóként nem aggódott a város multikulturális oldala miatt, voltak olyan problémák, amelyek gondot okoztak? 

Kormányzóként nem, mert sikereket könyvelhettünk el, de ami valóban aggasztott, azok az érdekképviseleti vezetők voltak. Minden este ott voltak a tévében és mondogatták, hogy ’ennek vagy annak kell megtörténnie’, amelynek annyi volt a célja, hogy egy falat hozzanak létre a közösség és társadalom között a saját politikai és gazdasági érdekeik érdekében.  

Öt évvel ezelőtt azt mondta: „Meg kell értenünk, hogy minden amerikai meg akarja védeni a szabadságát. Háborúban állunk. Ez egy háború a civilizáció és a barbarizmus között”. Most pedig néhány elnökjelölt a muszlim közösségekkel fenntartott kapcsolatáról beszél, ez téma lett a kampányban. Erről mit gondol?

Tudatában kell lennünk, hogy az Al-Kaida létezik, és más iszlamista szélsőségesek is vannak, akik gyűlölnek mindent, ami a Nyugatról szól, ki akarják használni a szabadságunkat és annyi nyugatit megölni, amennyit csak lehetséges. De azt is meg kell értetnünk, hogy ez nem az iszlám. Sok nagyszerű muszlim van itt, akik csak élni akarják az életüket, ahogyan akárki más. El kell riasztanunk azokat és fel kell lépnünk azok ellen, akik agresszívan intoleráns bélyeget akarnak az iszlám filozófiára sütni. Ez egy nagyon toleráns társadalom és New Yorkban több mint száz mecset van, akik elvannak és nincs szükség különleges rendőri erőkre vagy bármi ilyesmire, mert az emberek megértik ezt a sokszínű közösséget. 

Mire a legbüszkébb, amit kormányzóként elért a multikulturalizmussal kapcsoltban? 

Szerintem nem is inkább a multikulturalizmus terén elért eredményekre, hanem arra, hogy mindenkivel ugyanúgy bántunk, hiszen ha az egész társadalomnak jó, az minden benne levő csoportnak is az. Kormányzóságom végén a legalacsonyabb bűnözési rátával, a legalacsonyabb jóléti juttatásoktól függők arányával, a legalacsonyabb adózási mutatókkal büszkélkedhettünk az elmúlt generáció alatt. Több mint 670 ezer új állást hoztunk létre a magánszférában, a legmagasabb hitelminősítői adataink voltak, több millárd dolláros volt a szuficit, működtek az iskolák és erősek voltak a közösségek.

S ennyi hivatalban eltöltött sikeres év után, versenybe száll az Ovális irodáért is?

Tudja ez egy elég kemény döntés, s már egy ideje küzdök vele. Éveket töltöttem a közszférában, hogy az államomat egy jobb hellyé tegyem, s amikor ezt teszi az ember, nem marad ideje a gyerekeire és a családjára, meg saját magára, mert ezek mindent igénylő feladatok. Jól érzem magam a magánszektorban, nem érzem szükségét annak, hogy megint a politikában legyek, de ettől még azt gondolom, hogy Obama egy szörnyű elnök, aki gyengíti az országunkat és ezért le kell cserélnünk.

On The Spot: New York szombat este tízkor a Spektrumon.

-->