Egy hónapja a többi magyar újságíróval egyidőben jöttünk el Japánból, miután négy nap alatt három robbanás volt a fukushimai atomerőműnél, és nem lehetett tudni, hogy lesz-e negyedik, ötödik, esetleg egy végzetes.

Azóta a nemzetközi sajtóban néhány publicista pedzegetni kezdte, mi mindent tanulhatna a nyugati ember a japánoktól a katasztrófa kapcsán... Mi is ebből szeretnénk megmutatni valamit a májusi On The Spotban, és mivel általában két hétig forgatunk, visszamentünk, hogy folytassuk a japán filmet.

Egy hónapja eszünk ágában sem volt Fukusimában forgatni. Mostanra viszont kialakultak az evakuációs zónák, a helyszínen pedig mintha stabilizálni tudnák a reaktorok állapotát, persze a helyzet még közel sincs megoldva. Mi Fukusimában is arra voltunk kíváncsiak, amire északon, a cunami által teljesen elpusztított területeken - erről majd holnap! -, hogy a japánok hogyan voltak és a mai napig hogyan képesek európai szemmel elsőre érthetetlen nyugalommal, higgadtsággal és józansággal viselkedni egy olyan szintű katasztrófa után, amilyet a Kárpát-medencéből szintén nehéz elképzelni. De azért érdemes! Talán még tanulhatunk is belőle? (The Japanese Could Teach Us a Thing or Two, The New York Times, 2011. márc. 19.)

Szóval Fukusima tartomány, ma reggel. Zuhog az eső. Kicsit fúj a szél. Az erőmű körül 20 kilométeres körzetből mindenkit evakuáltak. Őrök természetesen nincsenek, így ha valaki nagyon vissza akar menni, visszamehet. A 30 kilométeres körzetbe nagyon nem ajánlatos belépni, saját felelősségre maradhatott, aki akart, a többieket evakuálták.

Tegnap találkoztunk Jimmel, évtizedek óta Japánban élő brit fazekas (a középső neve meg Harry:), a felesége japán, ezt a nő apja soha sem bocsátotta meg a lányának, mármint hogy hozzáment egy nem japánhoz. No de a lényeg, hogy az após húsz kilométerre lakott az erőműtől. Evakuálták, de ő szépen visszaköltözött a saját házába, mert mire rákos lesz, már úgysem él majd, legalábbis ezt reméli. 70 éves. Az unokák persze nem látogatják. Mi sem. De nincs egyedül. Rengeteg TEPCO-munkás dolgozik az erőműn belül, háromórás váltásokban, ők többnyire a 30 kilométeres zónán belül laknak. Jóesetben ettől még semmi bajuk nem lesz, de a többség mégis úgy véli, hogy kívül tágasabb. Az egyik fukushimai menekülttáborban találkoztunk egy férfivel, akinek a katasztrófa napján járt le a szerződése az erőművel! Nem akartuk elhinni! Azt hittük, van fogalmunk róla, mi az a szerencse. Aztán részletesen elmagyarázta, hogy pontosan mi volt a feladata az erőmű karbantartásában októbertől kezdve. Egy kilométerre volt az erőműtől, az iroda felé tartott, amikor a földrengés volt. Az otthonába már nem tudott visszamenni, ő is a menekülttáborban él kartondobozok között lassan egy hónapja. Akárcsak az a lány, akinek a nagyszüleit elvitte a cunami a farmjukról, a házukkal együtt, és most szüleivel új életet kezdene majd, csak azt nem tudja, hol és miből, nyilván nem a kartondobozokból. Vagy az a 80 éves néni, aki férjével a menekülttáborként szolgáló iskola tornatermének sarkában húzza meg magát negyedik hete. A házukba nem akarnak visszamenni, a brit fazekas apósával szemben ők hisznek a japán átlagéletkor kitolásában, és nem kockáztatnának. A leginkább az zavarja őket, mint mesélik, hogy a fiatalok a showműsorokat akarják nézni a tévében, ők meg a híreket, amúgy igyekeznek a legkevésbé terhükre lenni a többieknek a tornateremben. Lapozgatják az újságjaikat, hálásak, amiért kaptak fedelet a fejük fölé századmagukkal, kosárpalánk alatt, és amiért főznek rájuk. 80 év alatt még nem láttak ilyet, sem ilyen katasztrófát, sem ilyen "fura" körülményeket, mint amelyek között most kénytelenek élni, de hogy tartják magukat, nem kifejezés. Amikor elválunk, 90 fokban meghajolnak, hálásak, hogy beszélgethettek valakivel, és zavarbaejtő kedvesség sugárzik belőlük. Nem panaszkodnak, nem sírnak, nincsenek könnyek 80 év után két pokróc között, a bordásfalnak támaszkodva, otthon nélkül. Aztán visszaültetnek, és elmesélik, hogy azért ne higgyük, hogy mindig ilyen erősek, vannak könnyek, csak nem láthatja senki, ezért éjszakára tartogatják őket. Miért?! Mert a többiek is ugyanilyen vagy még nagyobb bajban vannak, a lánynak például elvitte a cunami a nagyszüleit, fiatalabb korában érte sokkal nagyobb baj - és sorolják tovább a tornaterem lakóinak történeteit. Velük szemben nem lenne fair, ha sírni látnák őket, mondják, nem engedhetik maguknak, nem tehetik meg azokkal, akik ugyanolyan nehéz helyzetben vannak, mint ők.

Japánban rengetegen gondolják így. Ezen az alapon persze sírhatna mindenki együtt, mint más kontinenseken hasonló esetekben, ahol úgy próbálják feldolgozni a közös történeteiket. Itt így. Iszonyú érdekes, hogy miért... Folyt. köv.

+ Ha tudtok és akartok segíteni Japánnak, van tíz másodpercetek és 200 forintotok, hívjátok a 1749-et!

Holnap leírjuk, mi változott északon, és mi van most azokkal az emberekkel, akik túlélték a cunamit, de a városuk eltűnt a föld színéről.

Utóirat:
A legutóbbi út tv-s, rádiós, webes tudósításai meg a blog láttán megkeresett minket az Ökumenikus Segélyszervezet, hogy ha majd folytatjuk a forgatást Japánban, népszerűsítenénk-e a 1749-es segélyhívószámot. Ezt tárcsázva bárki 200 forinttal támogathatja egy japán iskola újjáépítését! Először nagyon örültünk a megkeresésnek, aztán eszünkbe jutott a főleg harmadik világbeli országokban működő sok nemzetközi segélyszervezet, amely szinte ugyanannyit vagy még többet költ saját kiadásaira, embereire, adminisztrációra, mint amennyi segélyt eljuttat a rászorulókhoz. Etiópiában ettől a kormány olyannyira besokallt, hogy a legtöbbet kitiltotta az országból - persze ez sem egy fekete-fehér történet, a kormány sem kezelte jól a helyzetet, de tény, hogy rengeteg szervezet vállalhatatlan kompromisszumokat köt, és sokszor nem pontosan követhető, hogy mi is a céljuk. A lényeg, hogy igyekeztünk óvatosak lenni, és alaposan kikérdeztük a segélyszervezet munkatársát a japán tervekről, hogy a 200 forintoknak pontosan mi lesz a sorsuk, mit csinálnak vele, a szervezet mennyit költ saját magára, majd tanulmányoztuk a neten az éves költségvetésüket, összevetettük más segélyszervezetek számaival stb... végül még jobban örültünk a megkeresésnek, mint előtte, nagyon szívesen hívjuk, és írjuk nektek is, hogy hívjátok a 1749-et, hogy egy japán iskola újraépülhessen! Igen, tudjuk, nem kell Japánig utazni a nehéz sorsokért, sok munkája lehet és van is a szervezetnek itthon, ettől függetlenül fontosnak érzik, hogy a magyarok is kifejezhessék szolidaritásukat, és ha akarnak, segítsenek a japánoknak!

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.