Készülünk a harcra

Az egyik férfi magához húzza a marhacsorda egy átlagos példányát. A másik férfi másfél méterről belelő a marha nyakába egy nyilat. Kibelezett, szárított tököt tart az állat nyakához. Vékony sugárban ömlik bele a vér. Úgy fél liter. A férfi, aki lőtt, hirtelen rányomja a sebre a mutatóujját. Ott tartja. Nem több, mint húsz másodpercig. A marha meg se rezzen. A vérzés eláll. A férfi elveszi a kezét, a marha megfordul. Legelészik tovább. Mintha mi sem történt volna.
Hárman isszák meg a vért: a két férfi és Eszter. A szuri törzs tagjai természetesen nem hasonlítják semmihez az ízét. Alapvető táplálékuk. Ha megkérdeznénk, milyen, hülyének néznének. Teljes joggal. Eszter most issza először. Meleg. Az íze és az állaga leginkább a tejre emlékezteti.
A szuri férfiak éhgyomorra isszák. A folyóparton pár órája direkt mindent kihánytak. Sugárban, hosszú perceken át, ahogy mi még embert nem láttunk hányni. Előtte egy folyóparti fa kérgét lehántották, öklömnyi kövekkel miszlikre aprították, és egy gödörben elkeverték a folyó vizével. Megáldották. Egyikük a tökkel mert belőle, másikuk odahasalt, és a gödörből szürcsölte. Aztán mindketten legugoltak a folyó partjára, és mindent kiadtak magukból. Így kell megtisztulnia egy szuri férfinak a harc előtti vérivásra.
A legelőtől egy hegyi patakhoz caflatunk. A két szuri fehér, agyagszerű törmeléket tart a markában. Mire megérkezünk, kicsit megolvad. Belelépnek a patakba. Bevizezik egymás meztelen testét. Először a vádlikat, aztán a combokat, a farpofákat, a hátat és a karokat. A fehér anyagot a tenyerükkel, az ujjaikkal és a kézfejük felső részével kenik fel a másikra. Egyszerű, ősi mintákban, utánozhatatlan természetességgel és ritmusban. Csönd van, csak a patak csordogál. Hallani, ahogy csúszkálnak az ujjak a megfeszült izmokon. A fejek és a lábfejek feketék maradnak. A kettő között az egész test az évszázados fehér festmény hátterévé lesz.

Engem is hívnak. Levetkőzöm. Végigmérnek, nevetnek. Belelépek a patakba. A két fekete férfi legugol, elkezdik felrajzolni a fehér mintákat a testemre. A minták olyanok, mint az övéik, de fehér bőrömön nincs kontúrjuk, tompának, haloványnak tetszenek. Segélykérőn kinézek Eszterre, de nem találom a tekintetét: a kamera kijelzőjén szemléli a dolgok állását. Nem tudom, hogyan mutathatunk így együtt a patakban, fehér a feketén, fehér a fehéren, fekete és fehér egymás mellett feketén, fehéren. Eszter arcáról nem olvasok le semmit. Nincs is rá idő. Indulunk a harcra. Helyesebben az edzésre. Az igazi stick fight, azaz a botharc, csak egy hét múlva lesz. Oda ma már nem teheti be külföldi a lábát. Rendszeresen meghalnak néhányan. Több ezer szuri férfi méri össze az erejét, párbajokban, háromméteres botokkal, meztelenül. A nézők a nők. A tét a szerelem.
- De mi van, ha veszítesz? - kérdem őket.
- Legközelebb nyerünk - felelik, természetesen. Csak nekem, európainak nem így jár az eszem. Közben a fején beszédes sebhelyeket veszek észre. Azt hiszem, nem félek. Elvégre ami most jön, az nem éles. De végigmérem kifestett önmagam, és a fizikai jelek mást mutatnak. Főleg, ha az övékhez viszonyítom. Nem kéne elfelejtenem - nyugtatom magam -, hogy ők évszázadok óta meztelenül járnak, minden testrészük megszokta a meztelenséget. Vagyis inkább nem volt idejük kényelmetlenül érezni magukat miatta. A meztelenség és a szégyen csak azóta függ itt össze, hogy meglátták az első fehér embereket, ruhában. Harminc éve még menekültek, ha autót láttak közeledni. Most rohannak felé. Harminc éve még talán megvertek volna, ha a botharc iránt érdeklődöm. Ma megtanítanak rá. Akkor az istenek a fejükre estek. Ma már nincsenek is istenek talán. Így változik a világ. És így tűnik majd el a szuri törzs. Meg a többi. Magunk maradunk, nem lesz több időutazás. Talán ez az utolsó pillanat.
Farkasszemet nézek a szuri harcossal. Ő üt először. Kivédem. Fogalmam sincs hogyan. Ütök. Mellé. Közelébe sem érek. Körbeugrál. Reménytelen. Eltalálja a kezemet. Kurvára fáj. Nem kajabálok, dehogy kajabálok, összeszorítom a fogam, legalább hadd izzasszam meg egy kicsit. Abban reménykedem, hogy hamarabb jelenik meg az ő homlokán az első izzadtságcsepp, mint az enyémen a vér. Szerencsére nem vesz komolyan. Én is csak őt.

Neki majd egy hét múlva lesz komoly. Egyszer a családjából valaki agyonütötte az ellenfelét. Hogy az áldozat családja ne álljon bosszút, a szuriknál egy családdá kell válni. Ezért a család két legfiatalabb lányát odaajándékozták az áldozat rokonainak feleségekül. Így lehetett elkerülni a vérbosszút. Itt ez még mindig így megy. Ezt próbálom villámgyorsan kiverni a fejemből, és csak a botjára koncentrálni, a mozdulataira, a szemét figyelni, hátha meglátom a westernekből várt szikrát, hátha sikerül vele fölvenni a versenyt, és akkor hátha úgy tekint majd rám, mint aki méltó a barátságára, akit bemutathat a falubelieknek, akivel megoszthatja egy kicsit az életét.

On The Spot: Törzsek (SZURI)
szerda este 21:30-kor az m1-en!

 

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); };
-->

A bejegyzés trackback címe:

https://onthespot.blog.hu/api/trackback/id/tr114327821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ramaty 2012.03.20. 20:20:59

Én is mindig féltem szuritól

Közbiztonság Szilárd 2014.01.22. 15:16:59

@Mateahos:
Nem hát.

Kb. mint a német turistáknak a csikósbemutató a Hortobágyon.
süti beállítások módosítása