Európa fölött vagyok. Eszter talán már Bangkokban. Öt hét ázsiai forgatás után. Egy-két hét után mindig várom a hazautazást, hogy ne a táskámból kelljen élnem, ne kelljen újra ki- és bepakolni (többnyire legalább egy hétig még érintetlenül áll otthon a hátizsákom, mire kiteszem a ruháimat a szennyesbe, hacsak valamelyik testvérem vagy édesanyám meg nem szán). Két hét után már várom, hogy a saját ágyamban aludhassak, és egyáltalán, hogy hazaérjek. Most nem. És nem is nagyon tudom megfogalmazni, hogy miért nem. Azért teszek egy próbát...

Sokáig gondolkodtunk, merjük-e összevonni ezt a két forgatást. Fogalmunk sem volt, hogy bírja majd Eszter a Mount Everest-expedíciót, milyen állapotban jön le a hegyről, elvégre életében nem csinált még ilyet (írt blogot, csak papírra: idő, mire tényleg bloggá válik, de hamarosan!) Másrészt tudtuk, hogy Burmában legalább annyira észnél kell lennünk, mint első utunkon, Gázában vagy mint legutóbbi utunkon, Afganisztánban, csakhogy egészen másképp. De hazarepülni Nepálból, majd visszarepülni Burmába hülyeség, nemcsak mert sokba kerül, és már így is eléggé drága volt mindkét út az elkerülhetetlen belföldi repülések miatt, hanem minek repülnénk fél napot haza, majd egy-két hét múlva fél napot vissza? Repülni jó, ezt tudtuk az Up In The Air nélkül is (a magyar mozikban Egek ura - ismét egy pompás címfordítás), de nem annyira. Tényleg vannak megszállott repülők, ismerünk néhányat, akik úgy érzik magukat a felszállás után, kinézve az ablakon, mintha hosszú út után végre saját ágyukban feküdhetnének. Telefon nélkül, internet nélkül, BlackBerry nélkül, ismerősök nélkül, és a felhők fölött nem hajlandók másra, mint bambulni. Ilyenkor, többszáz ember között egy csőben, legjobb esetben másfél négyzetméternyi privát térben érzik úgy: most szabadok. Ezek az emberek alapvetően súlyos információfüggők, emellett folyamatos kommunikációs kényszerük van. Munkájuk miatt és/vagy mellett állandóan online-ok, perceken belül válaszolnak az E-mailekre, folyamatosan megosztják pillanataikat másokkal a különböző közösségi portálokon, és a különböző városokban élő ismerőseiket néha értesítik érkezésükről, néha nem, attól függ, akarnak-e éppen új ismerősöket szerezni az adott városban. Üzleti partnert, havert, szeretőt, barátot - bár ez utóbbi nehéz műfaj az ilyen típusú utazónak.

Visszatérve ránk és az égre, másért szeretünk elrepülni, és másért vissza. Elindulni fantasztikus. Otthagyni mindent, ami a tied, amit ismersz, amit megszoktál, és elrepülni egy helyre, ahol még soha sem jártál, de valamiért nagyon izgat, azzal a feltett szándékkal, hogy a helyszínről a kamerán keresztül felizgatsz majd másokat is, és mutatsz valamit, amit még nem láttak, vagy amit nem értettek, vagy nem akartak látni és/vagy megérteni... így indul egy On The Spot-út. A hazarepülésben meg a felszállást várjuk a legjobban, különösen, ha rázós helyszínről térünk haza. Nemkívánatos forgatott anyaggal az alsónadrágok között elrepülni Bolívából vagy Burmából olyan szintű megkönnyebbülés, mint...

most elakadtam, mert egyrészt mindjárt landolunk Frankfurtban, és most mondják be, hogy melyik kapuhoz kell átsprintelnem a budapesti járathoz...

A34...

másrészt nem tudom mihez hasonlítani ezt a megkönnyebbülést. A harmadik típusú út az átszállás, amikor mondjuk Budapestről egy nagy európai városba repülünk vagy egy nagy európaiból Budapestre. Ilyenkor általában még a felszállás előtt elalszom, az őrületbe kergetve azokat, akik mániákusan félnek a repüléstől. Mint például Eszter. Annak ellenére, hogy húszéves kora minden félretett pénzét arra költötte, hogy legalább egyszer egy évben elutazzon valami távoli országba, rettenetesen félt a repüléstől. Még Svalbardról hazatérve is majrézott, néha a karfát, néha az én kezemet szorította, de olyan is volt, hogy véletlenül  a mellette ülő vadidegenét. Egyszer komolyan fontolóra akarta venni, hogy felszállunk-e egy Lufthansa-járatra, mert egy réges-régi, propelleres géphez vittek ki minket, ráadásul éppen szerelték, ő meg pont olvasott valami propelleres légikatasztrófáról... Mostanra ez teljesen elmúlt. A havi öt-hat fel- és leszállás szinte teljesen neutrálissá tette.

Tudtommal ő sem él-hal a hazatérésért. Nem mintha bármi rossz várná otthon vagy nem hiányozna a család meg a barátok, hanem két-három hét után belejöttünk az utazásba, és nem vágyunk rá, hogy befejezzük. Amitől tartottunk, hogy lelkileg és fizikailag is túlságosan megerőltető lesz a kéthetes nepáli forgatás után belevetnünk magunkat Burmába, egyáltalán nem így történt. On The Road Again - ezt a dalt küldte e-mailben egy néző a nepáli út előtt, eléggé idétlen egy country-nóta, de köszönjük, mert valami ilyesmiről van szó.

...

Átszálltam. És mikor nyílna jobb alkalmam elolvasni az egész Financial Times-t, ha nem egy Frankfurt-Budapest járaton, egyedül, up in the air?!

 

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); }; -->

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.