Tényleg maradtunk volna még Dél-Afrikában. Szívesen elmentünk volna Fokvárosba, szívesen néztünk volna még meccseket, szívesen buliztunk volna tovább egyetlen fehérként az európai szórakozóhelyeket megszégyenítően cool klubokban, szívesen megpróbáltuk volna becserkészni Desmond Tutut, és szívesen töltöttünk volna több időt azzal, hogy megismerjük és megértsük ezt az országot, de ez a televíziós, ugyan dokumentarista, mégis havi műsor „átka”, amit másfelől meg imádunk: június Afganisztán, július Dél-Afrika, és már így is háromszor annyi időt töltünk a helyszínen, mint amennyit a legtöbb tévés újságíró marad egy-egy riportja miatt, mert mást és máshogyan is akarunk mutatni.

Meg hát megnéztük volna a döntőt is :-) Ki nem?! A nyitómeccs is hihetetlen volt. Eszter egy bandával nézte, én a stadionban. Félórával a meccs előtt még nem volt jegyem. A taxisofőr két órán át tekergett a városban, hogy valahogy a stadion közelébe jussunk, közben folyamatosan próbált lebeszélni a nyilvánvalóan teljesen reménytelen vállalkozásról: jegy nélkül a futball világbajnokság nyitómeccsére. Fogadni akartam vele, hogy ha bejutok, másnap ingyen furikázza a „stábot” a városban, mármint Esztert meg engem. Máig sem értem, miért nem ment bele, valamit azért mégis megérezhetett. 

Egyébként a kedvenceim ezek a helyzetek, amikor te mindent megteszel az ügy érdekében, de nyilvánvaló, hogy az nem elég, kell még valami, az angolban van erre egy jó kifejezés: miracle space. A repülőtérről a város felé írtam egy sms-t a Spektrum meg a többi Chello-csatorna programigazgatójának, Radóczy Katinak, hogy nem mondta-e le valaki a nemzetközi cég VIP-jei közül a meccset, azt tudtam, hogy néhányan hivatalosak a nyitóra. Persze nem. Úgyhogy maradt a köztéri sms: One Ticket Wanted tábla 45-ös betűmérettel egy A4-es papíron. A legtöbb autós kiröhögött, amikor meglátták a lépésben haladó taxi ablakán. A stadionnál viszont belebotlottam egy német srácba, aki amióta megvette a két jegyét, elvált a feleségétől, aki így nem jött, úgyhogy szerelmi, vagyis talán inkább házassági bánatában az eredeti áron odaadta a felesége jegyét. Cserébe talán kalauzolnom kell majd, amikor legközelebb Fradi-UTE meccsre jön Budapestre (szerintem sem teljesen normális, de feltett szándéka, hogy minél több európai ország első osztályát lássa játszani élőben), amikor legutóbb egyébként annyi rendőrt látott, mint még életében soha. 

Néha gondolkodom, hogy ha valaki csak a blogot olvassa, vajon nem érzi-e úgy, hogy nem túl informatív... De hát a lényeg a műsor, az a 48 perc, amelybe megpróbáljuk belesűríteni mindazt az információt, élményt, színt, szagot, arcot, hangulatot és történetet, ami körbelövi, hogy miről szól az adott ország, ahol az aktuális On The Spot forog, vagy az adott sztori, amiről mesélni szeretnénk. És ez a blog arra van, azt hiszem, hogy ha valaki kíváncsi rá majdhogynem szerkesztetlenül, hogy mindezt hogyan fogadja be adott pillanatban a két utazó, mármint Eszter és én, akkor tudja követni az utazásainkat. Nagyon érdekel, hova fut ki a média a weben, egy dokumentumfilm-sorozat készítőiként twittelünk, blogolunk, facebookolunk, youtubeolunk, és ki tudja, mit csinálunk majd öt év múlva, milyen platformokon küldjük majd haza azokat a bizonyos arcokat és történeteket, amelyekből egy kicsit jobban megértjük, mi történik körülöttünk a világban. Oh, túl nagy szavak, nem blogravalók, viszlát a döntő előtt két nappal a SPORT1-en és a Spektrumon!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.