Halpiac Gázában. A Gázai övezetben másfél millió ember él, sokan halászatból keresik a kenyerüket. Vagyis inkább keresnék, mert körülbelül ennyi halat fog többszáz halász együttvéve. A piacon a halakat árverésre bocsájtják.

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); }; -->

Magyar orvos Gázában

Ami a filmbe nem került be, de fontos: ez az ember Magyarországon járt egyetemre, és szerzett orvosi doplomát, és most Gázában ragadt - ott próbál segíteni, akin csak tud.

-->

Eszter és Andris megkértek, hogy írjak a Gázában forgatott filmjükről, róluk, az egészről, és én írjak, mert én ismerem őket, mindhárman egy osztályba járunk, én egy amolyan onlány vagyok, interneten lógok, blogolok, Youtubeolok, Facebookolok, Twittelek, én leszek az alkalmas személy erre a munkára. 

A high-tech énemmel való  kapcsolatteremtés első lépéseként visszaolvastam a telefonomban azokat az SMS üzeneteket, amelyeket akkor kaptam tőlük, amikor a Gáza-filmet forgatták. 

„Szia Zsofi! Eszter itt fekszik mellettem lehunyt szemekkel, de az elobb atfordult a masik oldalara, tehat minden bizonnyal csak alszik. Remeljuk, holnap ilyenkor mar BPen”
from: takacsandris
07:02
16 – Apr – 2009  

 

Talán háromszor egymás után olvastam fel hangosan ezt az üzenetet a megkapás pillanatát követően az akkor jelenlévő egyetlen embernek. Mielőtt kimentek volna, szóltak, hogy nem tudják, mire számíthatnak ott, nem tudják, mikor lesznek internetközelben, hogy mennyire tudnak majd kommunikálni Magyarországgal. Én a lelkükre kötöttem, hogy minden nap adjanak valami életjelt, küldjenek egy SMS-t, csörögjenek rá a telefonomra, akár csak egyet, és én majd nem veszem föl, csak megkönnyebbülten sóhajtok, hogy élnek még, és minden rendben velük. 

Természetesen a mindennapi életjel nem valósult meg, utólag, a filmet megnézve már tudom, hogy nem is valósulhatott. De persze írtak, néha írtak, és én olyankor mindig elképzeltem őket valahol egy hotelben, egy kocsiban- saját megnyugatásomra mindig valami biztonságos helyen. Amikor a fent idézett SMS érkezett, már napok óta nem lehetett tudni róluk semmit, és már több egyre kétségbeesettebb hangvételű üzenetet küldtem nekik e-mailen, telefonon, hogy igazán nem zavarni akarok, és igazán azt remélem, hogy csak én aggódom túl, de mégis, de mégis. 

Aztán megnéztem a filmet, amit akkor készítettek, láttam, ahogy délutánonként az egyetemi gépen vágták az anyagot, és Takácsandrist leeresztették egy kötélen himbálódzó kosárban egy csempészalagútba, és Eszter meg misemtermészetesebb-mosollyal az arcán táncolt egy esküvőn, ahol a frissen özvegyült várandós asszonyt vette feleségül a megboldogult fivére, és Eszteren kívül csak szende, fedett fejű nőket lehetett látni, ahogy a tolmácsuk elmeséli nekik hogyan törték el egyszer minden csontját a testében, ahogy egy anya büszkén dicsekszik nekik fia mártírhalálával, és ahogy mindketten egy állig fölfegyverkezett maszkos terroristaalakulattal szemben interjúztak, Andris ölében egy kis papír, amire nyilván jegyzeteket készített magának, kezével szokásához híven élénken gesztikulált, én meg összeszorult gyomorral reménykedtem, hogy nem tesz semmi hirtelen mozdulatot, amitől az egyik véletlenül meghúzza a ravaszt. 

- Nem volt az olyan meredek - legyint Eszter, amikor látja, hogy kerekednek ki a szemeim. –Azt majd fölénarráljuk, csak a mi kedvünkért, a kamera kedvéért öltöztek maszkba, géppuskába, műsor volt az egész.

- Előtte nagyokat kávéztunk, iszonyú kedvesek voltak!- bizonygatja Andris. 

Tudom, én vagyok a lassú, de valami még mindig hihetetlen a számomra.  

Andris „Takácsandris”-ként szerepel a telefonomban, nem is a hivatalosság kedvéért, hanem mert ő egyike azon embereknek, akikhez igen szorosan hozzátartozik a vezetéknevük. Így egyben, Takácsandris, mintha az általános iskolai naplóból olvasná fel egy tanár. „Nagyokat kávéztunk”, azt mondja. Hát, nekem van egy képem a kávézó Takácsandrisról, valahol a belvárosban, egy napos koraőszön, a kávé mellé esetleg valami édességet is fogyasztva. Ezek után egy általam elképzelt Takácsandris -a valamilyen számomra beláthatatlan okból szivárványszínű- biciklijére pattanna, és menne haza az anyukájához, apukájához, négy testvéréhez, kutyájához, biztos kapna otthon egy kis pudingot is, ha maradt. Ez az elképzelésem van egy Andris életébe illő kávézgatásról. 

Eszter kávézgatásáról is van képem, kávézgattam én Eszterrel, sőt, egy kávézás alkalmával beszélgettünk először hosszabban. Eszterrel kávézni igen kellemes, a tanév legjobb kávézásai kötődnek Eszter társaságához, na de ott általában fiúkról volt szó, párkapcsolatokról. Nagy lányos lelkizéseket tartottunk és hatalmasakat nevettünk ilyen kávézásokkor. 

Egy pillanatra elképzelem, ahogy Eszter és Andris most a terroristákkal kávéznak valahol egy homokba állított aluminium asztal körül állva, hüvelykujj méretű, vastagfalú üvegpohárkákból, mosolyogva, de nem a fiúkról, és nem a somlói galuskáról beszélgetnek. Hanem miről is. 

 

Lassú vagyok. Nem értem. Hogy lehet egymás mellé rakni ezt meg azt? Az osztályteremben vágják az anyagot, én meg megkövülve állok, és a válluk fölött leselkedem.

Dehát ti még... Kicsik vagytok ehhez... Mi még az ilyesmihez kicsik vagyunk, nem? 

De úgy tűnik nem. Hiszen ott voltak, és meg tudták csinálni. Egyáltalán nem voltak kicsik. 

-Én inkább a csempészalagútban féltem, amikor leeresztettek...

-Meg azokat folyamatosan bombázzák ám, bár azt hiszem az fel sem merült bennünk, hogy épp azt és épp akkor fogják beomlasztani, amikor benne vagyunk. – tűnődik Eszter

Lassan talán ideje nekem is felnőnöm a gondolathoz, hogy nem vagyunk már kicsik. Vagy ha kicsik is vagyunk, képesek szinte bármire. Nem gyerekek vagyunk, hanem fiatal felnőttek, és Andris és Eszter eljutottak Gázába, annak árán is, hogy a reptéren különválasztották és levetkőztették, meztelenül megmotozták őket, elemeire szedték a fogkrémes tubusaikat, és a könyveiket, és még ekkor sem voltak kicsik, hanem összeszedték magukat, és mentek tovább. 

Eljutottak Gázába, és aztán kijutottak Gázából. És fantasztikus, elképesztő filmet készítettek a kettő között, és mindehhez egyáltalán nem voltak kicsik. 

Elhatározásom szerint tehát  én is nagy leszek, és amikor csak tudok, friss hírekkel jelentkezem Eszterről és Andrisról. És nem esem pánikba.

 

 

 

 

-->