Nők az Erbore törzsnél

Az erbore faluban este nyolc után már nem nagyon van mit tenni. Elfogyasztjuk a vacsoránkat a közösségi sátrunkban a tolmácsokkal és a helyi vezetőnkkel, Firew-val. (Ha szabad ég alatt világítanánk, pillanatok alatt felfalnának a szúnyogok). Általában tészta kerül az asztalra, paradicsomos szósszal, amit pár nap után már nagyon ununk, de a közös anekdotázás eltereli a figyelmet. Aztán lefekszünk aludni, jobb híján. A sátorból hallgatjuk a hajadon lányok boka- és karpereceinek csörgését és a fiúk morgásszerű énekét. Nincs olyan este, hogy ne táncolnának. Azt mondják, ennél jobban semmi nem űzi el a rossz energiákat és a mindennapok gondjait.

Reggel korán kelünk, Andris találkozik egy friss házas fiúval, aki most tanulja a felnőtt életet, én Gidóval egy fiatal, cserfes lánnyal indulok neki a napnak. Azt ígérte, elkísérhetem mindenhova, hadd lássam, milyen nehéz élete van egy nőnek az erboréknál. A kunyhójukban éjjel-nappal ég a tűz, de szó sincs reggeliről. Csak egy kis dohányt présel be a felső ínye és az ajka közé, azt állítja, hogy ettől felpörög, aztán fogjuk a demizsonokat és indulunk a folyóhoz vizet hozni. Másfél kilométert gyalogolunk a virágos réteken, útközben csatlakozik hozzánk még vagy öt lány és gyerek. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy épp zöld a táj és apró fehér virágok borítják a legelőket, mert az év többi részén, aszott, kiégett a föld és sokkal durvább a forróság is. A lányok hazacipelik a vizet, útközben titkos dalokat énekelnek a szerelmeikről, barátaikról, de csak addig, míg el nem érjük a falu határát. Ott mindenki elhallgat, szégyen lenne a titkokat az idősebbek tudtára adni. Letesszük a vizet a kunyhóban és rohanunk tovább a másik irányba, jó 45 percet gyalogolunk míg kiérünk a marhákhoz.

Gidó családjának rengeteg állata van, szerencsés lány. Ha férjhez megy, a család tovább gyarapodik, mert a fiú marhákkal fizet Gidóért is. Az erbore gyerekek és a szarvasmarhák, szinte testvérekként nőnek fel. A kis borjúkat beviszik a házba éjszakára, nehogy bajuk essen, nevelgetik, tanítják őket és soha nem esznek a húsukból, csak a kecskéket vágják le. Gidó a nevén szólítja azt a tehenet, amelyiket fejni szeretné éppen, az meg válaszol pár mély bőgéssel és lassan kicammog a csordából. Fejés után, hazavisszük a friss tejet és nekiállunk cirkot őrölni, hogy Gidó anyukája megfőzhesse a cirokkását. A gabonát egy nagy lapos kőre fekteti, aztán egy másikkal őrölni kezdi, kemény munka, én is kipróbálom. Rendesen leizzadok, mire megőrlök öt dekát, ő meg nevet rajtam, inkább a kamerát tartsam, mondja és folytatja. Aztán elindulunk a földekre.

Másfél órán keresztül gyalogolunk, dagonyázunk egy szörnyű mocsáron keresztül, Gidó meg folyton aggódik, mert fehér embert ő még csak autóval látott közlekedni. Kételkedik a képességeimben, én meg loholok utána, próbálom tartani a tempót. Közben elmeséli, hogy ismeri a leendő férjét, egy év múlva házasodnak. Az erbore anyák jobban szeretik a fiaikat, mert ők nem költöznek majd messzire, a lányok átmeneti vendégek, csak addig hasznosak otthon, amíg férjhez nem mennek. Azt mondja, ez természetes, nem rossz érzés neki, hogy a bátyját jobban szeretik, ő is a fiát szereti majd a legjobban a világon, ha lesz neki. Engem is fiúnak vártak, anyukám elsírta magát, amikor megtudta, harmadjára is lánya születik. Soha nem emlegették, de engem titokban zavart és különb akartam lenni annál a fiúnál, akinek vártak.

Nehéz elhinnem, hogy Gidó ennyire rendben van ezzel a témával. Ráadásul a lányoknak sokkal nehezebb dolguk van, egy erbore férfi nem dolgozza halálra magát, mert minden fizikai munkát a nők végeznek. Aztán túl kell esni a körülmetélésen (kivágják a csiklójukat a házasság előtti napokban). Legnagyobb meglepetésemre Gidó alig várja ezt a számomra félelmetes és brutális beavatkozást. Akkor lesz nagylány és ha nem végzik el, szényenben marad. A szégyen központi tényező a törzseknél is. Ha nem metélnek körül egy nőt és gyereket szül, a babát lányfiúnak csúfolják majd és kiközösítik. Ha kiabál valaki körülmetélés közben, mert rettenetesen fáj, szégyenben marad… Gidó nem fél, szerinte egy pisszenés nélkül kibírja majd. Kérdezem tőle, hogy akkor mitől fél. Először megpróbál lerázni és azt mondja, semmitől, aztán mesélek neki az én félelmeimről, mire kiböki, hogy a kudarctól fél. Attól, ha majd férjhez megy és elront valamit munka közben, a kedves férje jól elveri. De erre is van praktika, magyarázza: le kell vágni egy kecskét és megenni a húsát, hogy visszanyerd az erődet.

Közben kiérünk a földre, kezdődik a kukoricaültetés. Egy három méter hosszú doronggal kell lyukakat vájni a földbe, abba teszi bele a magokat. Segíteni próbálok, de egy lyukat sem tudok rendesen kivájni, olyan nehéz a bot. A férfiak csak a bokrok kivágásában segítenek, a többi női munka. Az ültetés már nekem is megy, de Gidó szigorúan ellenőrzi minden lépésemet. A vízhordástól eltelt már vagy hét óra és még nem evett semmit. Indulunk haza. Ő hozza a kamerát én az ő batyuját, ezzel jelezzük a többiek felé, hogy barátnők vagyunk. Megbeszéljük, hogy míg ő eszik, én megnézem, merre kószál Andris, utána találkozunk, hogy megmutassa, milyen munkával telik egy átlagos nap délutánja. Alig értük el a falu határát, Andris és a másik tolmács rohan felém. Sietnünk kell egy másik családhoz, mert az anyuka vajúdni kezdett a kunyhóban és megengedték, hogy ott legyünk a hetedik gyerekük születésénél…
(Az On The Spot: Törzsek első adása szerda este 9-kor látható az m1-en.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.