Andris levele Svalbardról, az Északi-sarkkörről:

previously on 24:

Tegnap este 23:00-kor megérkeztem a longyearbyeni repülőtérre, hogy az
oslói járaton utazó újságírókkal együtt felszálljak egy 14 személyes
magángépre, és elrepüljek NY-Alesundba, a 79. szélességi fokra, ahol
nincs térerő, nincs WIFI (wireless internet, vezetéknélküli hálózat),
nincs semmi, csak különböző műszerek és antennák, hogy egy olyan
helyen mérjék a különböző légköri jelenségeket, ahol kvázi érintetlen
a levegő és a természet. A félórás repülőút közben átnéztem a főtitkár
és a sajtó programját, aztán éjfél körül megérkeztünk a szállásra.
Ettem egy szendvicset és egy ferrero rochét, ittam fél liter
ásványvizet, mértéktelenül jólesett, aztán olvastam Bibliát, majd
fogat mostam, és lefeküdtem aludni.
Másnap 7:45-kor ébredtem a telefonomra, szerencsére annyira kizökkent
az álmaimból a telefon, hogy azonnal elfelejtem őket, ez többnyire nem
zavar, mert néha szorongós álmaim vannak. Stresszes ez a meló azért. I love it.

Szóval zuhany: 7 perc, öltözködés: 3 perc, pakolás: 3 perc,
és rohantam reggelizni. Utána egy négyszemélyes felvonóval felvontak
egy hatalmas hegyre 15 perc alatt, a kabinbeosztást már előző este
tisztázták, örültem, hogy a koreai és a japán újságíróval kerültem egy
kabinba, van itt nagypofájú angol, kicsit szerencsétlen francia, és
sok néha kibírhatatlanul ideges ENSZ-munkatárs. Az egyik itt sörözik velem
szemben éppen, remélem, nem nyel félre..
Fenn a hegyen egy mérőállomásra értünk, itt mérik a széndioxidot, a
szelet, tulajdonképpen mindent. Félórával utánam megérkezett a
főtitkár és kedves felesége. Jópofa fazon ez a Ki moon. Eléggé a
képébe toltam a kamerát, úgyhogy végig állati jók a képek, aztán egy
másik ENSZ-fazon rámszólt, hogy legközelebb ne tegyem, mert a
többieknek nem lesznek jó képeik. A főtitkár megszólított, kérdezte,
szerintem milyen messze van a gleccser a túloldalon, mire mondtam,
hogy 1,5 kilométer, aztán elmondta, hogy 16. Kérdeztem, az ő tippje mi
volt, mire kitört a nevetés a sok balfék sajtós között. Aztán
fotózkodott Ki Mun, és lement, Én maradtam, beszélgettem egy tudóssal, aztán lelebegtem én is, hogy megtudjam: a főtitkár hajója elhagyta NY-Alesundot, rajta a
BBC-vel és az eleve odarendelt sajtósokkal, rólunk soha nem is volt
szó, tehát nem késtünk le semmit, szemben a főtitkárral, akit nem
engedtek helikopterezni a jégtáblákhoz a sanyarú időjárási viszonyok
miatt, így aztán hajóval kell felmennie, ez sokkal tovább tart, tehát
nem ér vissza Longyearbyenbe ma délután, ahogyan tervezték, csak
holnap reggel, szóval borult az egész program, és fölmerült, hogy
az On The Spot mégsem kap interjút, de legalábbis nem 10 percest, hanem
mondjuk ötöst. "Nem engedhetjük, hogy a három nagy nemzetközi
hírügynökség ne kapjon interjút, a magyar meg igen", így a tökéletesen
logikus érvelés. Írtam segélykérő E-mailt Pásztor Jánosnak, a főtitkár klímavédelmi főtanácsadójának a hajóra,
akit még nem is láttam itt, a nagy nemzetközi francia hírügynökség és a
nagy nemzetközi koreai hírügynökség emberével megbeszéltem, hogy szintén segítenek, az angollal
nem lehetett, hatvanéves, azt hiszi, ő szarta az északi sarkkört, pedig
ugyanazt csinálja, amit én, kiegészítve egy műholdas telefonnal, amely
soha sem működik, és mindenki rajta röhög.
A főtitkár elhajózott egy páncélozott hadihajón a jégtáblákhoz, mi meg
egy csónakon egy olvadó gleccserhez. Ez van. Tényleg olvad. Felmásztunk rá.
Olyan köves, földes, jeges mocsáron keresztül, hogy több újságíró
csizmája teljesen elsüllyedt. A kis japán nő úgy átbalettozott, hogy
patyolattiszta cipővel landolt a jégen, én valahol a kettő között. A
japán digitális újságíróval ugyanolyan kameránk van, néha felvettünk
egymást, de neki is rémes lehet, hogy 40-45 éves, és azt csinálja,
amit huszonévesen kellene. Szerintem. Aztán lehet, hogy tévedek,
mindenesetre ez az egész egy álommeló, amit művelünk Eszterrel.
Szóval gleccser után vissza NY-Alesundba, kikötőtől kisbusszal a
reptérre (mondjuk 1000 méter lehet a kettő között), majd helikopterrel
Longyearbyenbe 40 perc alatt.

Most itt vagyok a legjobb itteni
szállodába, ez olyan, mint egy közepes, vagy annál kicsit rosszabb
otthon, na jó, középjó, mindenki laptopozik, kicsit be voltam szarva,
de most már csak izgulok. Nagyon kéne az a fránya interjú, mégis csak
ezért jöttünk, bár, meg kell mondjam, sokkal-sokkal izgalmasabb ez a
hely, mint gondoltuk. Longyearbyen az utolsó folyton lakott, fejlett
település a sark felé, a 78. fokon, norvég fennhatóság alatt, de 49
ország aláírt egy egyezményt, amely szerint bárki szabadon
garázdálkodhat Svalbardon (Svalbard a nagy sziget, ahol több
jegesmedve lakik, mint ember, Longyearbyen meg a város, ahol nagyjából
mindenki más lakik a medvéken kívül, akik közül egyetlenegyet sem
láttunk, noha minden egyes cég, prospektus, út és vállalkozás
lógójában ott vigyorognak, miközben mindenki be van tőlük rezelve, néha
viccelődnek velük, miattuk jönnek a turisták, tízévente tragédiát
okoznak, szétmarcangolnak valakit, egyébként teljes a béke és a
harmónia). De a medvék a legkevésbé érdekesek, ez egy bányászváros
volt, átmeneti, takaros kisváros most, kórházzal, reptérrel,
mínuszokkal, nyáron non-stop napsütéssel, télen non-stop sötétséggel,
néha zöld sarki fénnyel. Ez egy olyan város, ahol átlagosan 3 évet él
egy ember. Senki sem születik itt, és senki nem hal meg. Ha valaki
beteg lesz, megöregedik vagy segítségre szorul, azonnal hazaküldik.
Iránba, Thaiföldre, Norvégiába, Csecsenföldre, bárhova. Mindenkinek,
aki itt van a jéghideg világvégén vagy a világ jéghideg végén inkább,
van egy története. A horvát nőnek lemészárolták az egész családját, az
iráni kebabos politikai menekült, a thai család a cunami után jött ide
kicsit melegebb éghajlatról... Bárki jöhet, aki nem szorul segítségre,
csak dolgozzon és tartsa el magát. Csak az jöhet, aki kap munkát.
Olyan, mint a Dogville. Kicsit náci. Van templom, lelkész (nem ezért náci:-) - by the way: egy hónap múlva megyünk a Vatikánba interjút készíteni Ludmilla Ulitskayával a Daniel Steinről írt regénye miatt az izraeli részbe).
Szóval van itt minden.

Például négykerekű motortúra a hegyekbe... Egy bánya mellett átvettem a volánt, és beborultam egy völgybe, kétszer átfordult velem a motor, mármint 360 fokot, aztán én a földön maradtam, a motor meg még fordult másfelet, végül mindketten megúsztuk sérülés nélkül, ami tökéletesen érthetetlen. Nem kell beszarni, jól vagyok, nincs belső vérzésem,
akkor már elpusztultam volna, semmim sem fáj, tanultam a dologból, a helikoptert például nem próbáltam meg én vezetni.
Itt tartunk, aggodalomra semmi ok, holnap, remélem, elkészül az első magyar interjú az ENSZ-főtitkárral, addig is, egy fotó róla, rólam és a
feleségéről a hegyen.

Üdv és dinamit,
André

 

 www.facebook.com/photo.php

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); }; -->

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.