Ott tartottam, hogy visszafelé tartottunk a távoli kommunától a hegyeken át, amikor elfogyott a vizünk. Várható volt, éppen ezért köszöntünk el reggel magar barátainktól, de hogy ez egyszer csak tényleg bekövetkezik, és ilyen lesz, arra valahogy nem számítottam. Mindig azzal magyarázzuk az eziránt érdeklődő újságíró kollégáknak, hogy Eszterrel miért nem feküdtünk le - túl azon, hogy öt éve együtt él a szerelmével, ami már pont elég lenne ehhez, illetve hogy kockára tennénk az egész On The Spot-ot, szóval túl ezen azzal magyarázzuk -, hogy ilyen körülmények között, étlen-szomjan stb. nem a szexen jár az ember esze. Hát legföljebb most kicsit tényleg szomjan lesz - gondoltam én balga, amikor csak négy liter vízzel indultam neki két napja az útnak, hogy ne kelljen sokat cipelni. Tényleg úgy van ez, hogy együttérzés nincs, csak átélés van... Órákon át zúgott a fejemben Zorán (képzelhetitek): "hogy lásd, egy pohár víz mit ér, ahogy hőség kell, ahhoz sivatag kell". Ez ugye a Szerelemnek múlnia kell című dal, amit mi már természetesen nem hallgatunk, de a szüleink még biztosan és sokat és nagyon, mindenesetre most mindent megértettem, ami az életben fontos, és azt is konstatáltam, hogy Nepálig kellett utaznom, hogy megtaláljam a boldogságot. Mesélem mindjárt.
A múltkor elfelejtettem írni arról a fesztiválról, amelybe belecsöppentünk érkezésünkkor. (Egyébként aznap temették azt az embert, aki anno egyesítette Nepált, de ehhez el kellene mesélni néhány száz évet, úgyhogy most hagyjuk!) Először is rengeteg kis kecskét meg nagy bikát vonszoltak maguk után az emberek, és mind egy irányba tartott. Mentünk mi is a tolmáccsal (Eszter éppen a reptéren vesztegelt), mígnem egy templom udvarára értünk, ahol a hadsereg mutatta be éppen éves áldozatait. Étel- és italáldozatok egy jókora pléden, papok imákat mormognak az orruk alatt, a katonai zenekar játszik, csupa induló szól... Az állatok meg várnak sorukra. Eléggé hamar kiderült, hogy őket is feláldozzák, mind. A legnagyobb részüket egy elzárt udvaron, ahová sem kamera, sem külföldi nem jut be, gyakorlatilag egy hajszálon múlt, hogy nem alakult ki tömegverekedés, amikor bedugtam a fejem, mert nem hittem el, amit kinn mondtak: tízmásodpercenként vágták le egy-egy kecske fejét egy oszlopnak kötözve, minden levágáskor puska durrant, ez ment órákon át, több száz állatot nyírhattak ki egy áldottabb következő év reményében. Kinn ehhez képest semmi sem volt - amit egyébként nem bírtam nézni, erősen fogtam a kamerát, de a kritikus pillanatban önkéntelenül becsuktam a szemem, nem is értettem, sosem volt velem ilyen kisgyerekkorom óta -, húsz percen át locsolgatták festékkel és viasszal az egyes, még élő áldozatokat, egészen addig, amíg meg nem mozdult az "oltár", azaz egy fadarab irányába, ilymódon járulva hozzá - az egybegyűltek közmegegyezése, azaz a vallás szerint -, hogy feláldozzák. Akkor odakötözték a fához a nyakát, mellé állt egy szamuráj, akarom mondani, pap, előrántott egy hatalmas kést, és villámgyorsan levágta a fejét. Az ott ülő gyerekek nagyon-nagyon jóízűen kacarásztak a látottakon. Aztán fogta a pap a tetemet, körberohant a lepedő körül, így a nap végére széles vérkör övezte a lepedőt, majd a levágott fejet az oltárnak támasztotta. Szóval ezt felejtettem el elmesélni a nagy vízhiányban.
Mint a Facebookon írtam, már a kekszet sem bírtam lenyelni, annyira száraz volt a szám, amikor hazafelé tartottunk a magaroktól. Ez az áldatlan állapot nem sokkal - egy-két órával - az utolsó kortyok után állt be, amelyeket egyébként mérnöki precizitással beosztva, tizenkétpercenként nyeltem le, előtte gondosan körbejáratva a vizet a számban. Körülmény: harminc fok, hegynek fel és le felváltva. A még otthonról hozott mentolos, kicsit drazsés rágógumi volt az utolsó esélyem, hogy valamelyest fenntartsam a nyáltermelésemet, de testvériesen megosztottam a tolmácslánnyal, így nem tartott sokáig... (Ne alakoskodjunk! Egészen pontosan feleannyi ideig tartott, mintha nem osztottam volna meg... de hát így szép az élet, igaz-e? (Nem.))
A lényeg, hogy minden elfogyott, erő, s erény (ahogyan testőrünk köszönt el minden este Afganisztánban, öklét felénk nyújtva, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen, talán valami légiós kalandjából maradt rá a mozdulat), és azt gondoltam, hogy én akkor most itt megdöglök a nepáli hegyek alatt, szomjan. Amikor egyszercsak felcsendült - igen, felcsendült, úgy csendült föl, mint a leggyönyörűbb Heifetz-szóló, amire csillárokon csüngve vártak az emberek a koncerten - egy távoli patak csörgedezése. Rohantunk hegynek le, és percek múltán beletoccsantunk a Himalájából csakis nekünk elindított patakocska kövek között felgyülemlett, jéghideg kis tavába. Megtöltöttem a palackokat vízzel, fertőtlenítettem, és harminc perc után (ennyit kell várni, hogy tényleg eltűnjön a fertő)... ittam.
Azzal útnak is eredtünk, hogy Pasang "főparancsnok elvtárs" különleges engedélyével elérjünk az egyik elzárt laktanyába, ahol a maoista hadsereg harcosai élnek, és ahol az ENSZ őrzi a fegyvereiket. Megint nem írtam a gyerekkatonákról, de ígérem, legközelebb pótolom, elvégre ezerszer érdekesebb, mint hogy szomjas voltam, csak hát a szükségpiramis, ugye.
Üdv,
Andris
- a helyi Margit-szigetről (Garden of Dreams), a végtelenül poros Katmandu közepén egy - mondjuk - két teniszpálya méretű kert szökőkúttal, kivilágított tavacskával, sok fával és hangos madárcsicsergéssel, ahol a 160 Rs belépődíj (több mint két dolcsi) miatt csak és kizárólag jómódú fiúk és lányok randiznak, kézenfogva, meg ülök én, és írok a drága blogolvasóknak, várva, hogy nyolcat üssön az óra, és besétáljak a kerti étterembe, hol egy magyar és néhány amerikai diplomatával megvacsorázzak, míg Eszter jóesetben már lefelé szedi lábait a Mount Everestről.
On The Spot - A helyszín: Nepál
okt. 6. szerda 22:35, Spektrum Tv
okt. 9. szombat 22:00, Spektrum Tv
window.fbAsyncInit = function() {
FB.init({
appId : '217136951693260',
autoLogAppEvents : true,
xfbml : true,
version : 'v10.0'
});
};
-->
Utolsó kommentek