Három nappal a földrengés és a cunami után már jártunk itt. Hajnalban
érkeztünk Tokióból, egész éjszakás autózás után. A 17 ezres város
helyén szánalmas romhalmaz, semmi nem maradt abból, amit ember
épített, csak a fenyőfák álltak a domboldalon. A vastag iszapréteg
alatt több ezer halott. Csendben, dideregve sétáltunk a romokon,
forgatni próbáltunk, kicsit olyan volt, mintha egy autóbaleset
helyszínén bámészkodtunk volna... Végül megérkeztünk a város
legmagasabb pontján fekvő sportcsarnokban berendezett
menekültszállásra. Sötét, hideg, nyomasztó hely, sokkos állapotban
lévő, csendes japánokkal. Felfoghatatlan volt, ami történt, mint ahogy
az is, ahogy a helyzetre reagáltak.
Akkor, egy hónappal ezelőtt a fukushimai reaktorban történt robbanások
miatt, hosszas tipródás után, végül mi is elhagytuk Japánt. Az elmúlt
négy hétben a minami-sanrikui csarnok lakói víz, fűtés és áram nélkül,
kartonpapírokon éltek, mi Budapesten dolgoztunk az egyiptomi
filmünkön, aztán visszaindultunk Japánba, hogy befejezzük a forgatást.

A romok és a látvány ugyanaz, igaz, a napsütés kicsit szelídít az
ember gondolatain. Büdös van a romok körül, de hamar meg lehet szokni.
A csarnokban most is közel ezer ember lakik. Azóta kartonpapírból kis
falakat építettek, olyan "lakásokat", privát zónákat hoztak létre,
mint gyerekkorunkban az unokatestvéremmel, amikor egymáshoz mentünk
látogatóba. A kartonlakások 3-4 négyzetméteresek lehetnek, a falak úgy
30 cm magasak, belül alacsony asztalka, pár zsáknyi személyes holmi. A
központi tornaterem tele dobozzal, ma már mindenkinek jut elég takaró,
élelem és víz. Áram és fűtés viszont csak két napja van.

Hoztunk hálózsákot, igaz, csak a fűtetlen részen találunk helyet
éjszakára, de kapunk extra  takarókat.  Furcsán néznek ránk, hogy itt
akarjuk tölteni az éjszakát, aztán süteménnyel, naranccsal, sőt sörrel
kínálnak.
Három fülöp-szigeteki asszonnyal kezdünk el beszélgetni, akik évekkel
ezelőtt jöttek ide feleségnek. (A japán nők állítólag nem szívlelik a
halászokat, a külföldi lányokat viszont annál inkább.) Most már nem
mennének sehova, akár újjáépül a város, akár nem, maradnak a
”körben". Így hívják a közösséget, ahova beilleszkedni évek kemény
munkája volt. Eleinte éjjel-nappal figyelték az idegenből érkezett
nőket, nem barátkoztak velük. Mostanra már azt mondják róluk, hogy
japánok lettek ők is, az ő házaikat is elvitte a cunami.  A "körbe"
tartozni szerintük fantasztikus érzés: a közösség az első, aztán jön a
magánélet, az egyes ember. Többek között ez az oka annak, hogy a
japánok nyilvánosan nem fejezik ki az érzelmeiket, nem sírnak. Akkor
sem, ha a cunami elvitte az egész életüket. Hiszen elvitte másét is,
sőt lehet, hogy a másiknak rosszabb, ezért fel kell vidítani, de
legalábbis nem tovább szomorítani. Ülnek a menekültek a
kartondobozaikon, végtelenül udvariasak és kedvesek egymással,
nevetgélnek, aztán mikor már sötét van, nem látja senki, tehát nem
terhelik a többieket, megszakad a szívük. A férfiakra különösen igaz
ez. Minami-sanriku polgármestere, aki szintén elvesztette a házát,
mégis hajlandó az érzelmeiről beszélni. Késő éjszaka szokott kiszökni
a közeli erdőbe, ahol énekel és jól kisírja magát. Ettől a történettől
a japán tolmácsunk borul ki, nem hallott még férfit ilyesmiről
beszélni. Abba kell hagynunk az interjút, a tolmácslányt vigasztaljuk.

Egy Sendai-ból érkezett önkéntes meséli, hogy a földrengés után egy
héttel elvitték egy rokonukat a menekültszállásról hozzájuk, forró
fürdőt és masszázst ajánlottak neki. Akkor már egy hete nem fürdött,
hidegben aludt, kimerült és elgyötört volt, mégis visszautasította az
ajánlatot. Azt mondta, ha most lefürödne és ellazulna, majd
visszatérne a sorstársai közé, valószínűleg nem bírná tovább,
összetörne érzelmileg. Így koszosan, büdösen a többiekkel együtt, még
érez magában erőt a küzdelemhez.

A romokhoz még nem is nagyon nyúltak, a takarítás minimum 6-8 hónapot
vesz majd igénybe. Még keresik a  holttesteket, még rengeteg az
eltűnt, de egyre kevesebb a remény. A klinika előtt állunk éppen,
mikor két nő hangos zokogásban tör ki, ölelkeznek, nevetnek...
körülöttük mindenki nagyon furcsán néz rájuk. Láthatólag őket ez a
legkevésbé sem érdekli. Aztán kiderül, hogy most találták meg egymást,
teljesen véletlenül. Unokatestvérek, együtt nőttek fel. A cunami óta
mindketten azt hitték a másikról, hogy meghalt. Nem hisznek a
szemüknek, aztán együtt indulnak a földdel egyenlővé tett régi házhoz,
ahol gyerekkorukat töltötték.

Lefekvéshez készülünk, bebújunk a hálózsákjainkba, de nem tudunk
elaludni. Pár óra forgolódás után úgy döntünk, hogy nekiindulunk az
éjszakának. A menekültszállástól körülbelül fél órát gyalogolunk, mire
a romok közé érünk. Megpróbálunk lesétálni a tengerhez, az utcák
maradványain tájékozódunk, de a víz elöntötte a fél várost. A
földrengés miatt 17 cm-t süllyedt a föld, szép lassan elfoglalja a
tenger. Ha valaha újra akarják építeni Mirami-sanrikut, vissza kell
"építeni" a szárazföldet. Világít a hold, kísérteties sétánk hajnali
négyig tart, aztán csendben visszavánszorgunk a csarnokba.

+ Ha segíteni akarsz, van 200 forintod és 10 másodperced, hívd a
1749-et, hogy az összegyűjtött pénzből az Ökumenikus Segélyszervezet
újraépítsen egy lerombolt iskolát! (Részletek a tegnapi, fukushimai
bejegyzés alatt.)

 

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); }; -->

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.