Ahová nem látni el a stadionokból

Lakókocsik, sátrak, koszos, mezítlábas gyerekek. Tizenhat évvel az Apartheid után lehetséges az, ami elképzelhetetlen volt a fekete kontinensen a huszadik században: lecsúszott fehérek, nyomornegyedekben.

Először mi is kételkedtünk,  több mint egy hete Johannesburg milliós fekete gettóit jártuk. Nehezen hittük, hogy van ennél rosszabb. És tényleg nincs rosszabb, mint Alexandra, Hillbrow, Westbury és még sorolhatnám a hírhedt johannesburgi fekete és színes nyomornegyedeket. De ettől a hír még igaz: munka, áram és tiszta ivóvíz nélkül élnek ma már fehérek is, például ezen a háromszáz lelket számláló telepen Krugersdorp-ban. Nálunk  nem lenne ebben semmi különös, egy demokráciában a perifériára csúszni szokványos dolog, Dél Afrikában viszont aki fehér, nem ehhez szokott. Az Apartheid mesterséges védőburka alól nem volt fehér kivétel. Éppen ezért a fekete nyomornegyedek lakóinak elképzelhetetlen, hogy ilyen létezik, nem fér bele az évszázadokon keresztül kialakult, a fehérek felsőbbrendűségét hirdető világképükbe.

Két fekete kísérővel érkeztünk a telepre, akik arra számítottak, hogy valamennyi itt lakó rasszista. Ha egy Afrikánert ( dél afrikai fehér) vinnénk el egy fekete negyedbe, a feketék bosszújától és a bűnözéstől rettegne. Ez sajnos azt jelenti, hogy Dél Afrikában a feketék és a fehérek - a szűk gazdag rétegen kívül - szinte soha nem találkoznak egymással, nem ismerik egymást, illetve csak legendákból. Ezzel nem azt mondjuk, hogy nincs rasszizmus, bűnözés és számos olyan dolog, amitől félni lehet ebben az országban, de mégiscsak nonszensz, hogy Afrika legfejlettebb államában, ahol több millió fehér él, megérintenek, ölelgetnek minket a feketék, mert hiába laknak Johannesburg közepén, nem találkoztak még sápadt-arcúakkal.

A fehér nyomornegyedről végül kiderült, hogy fekete családokat is befogadtak. Fekete kísérőink pedig úgy összebarátkoztak a helyiekkel, hogy felmerül az ötlet: pár srácot elvinnének egy hétvégére az ő negyedükbe, hogy lássanak csodát, majd fekete gyerekeket hoznának ide Krugersdorp-ba. Lenne miről beszélgetniük.

A helyszín: Dél-Afrika ma este 22:00-kor a Sport1 műsorán!

A magyar házaspár a ma esti adásból

Tényleg maradtunk volna még Dél-Afrikában. Szívesen elmentünk volna Fokvárosba, szívesen néztünk volna még meccseket, szívesen buliztunk volna tovább egyetlen fehérként az európai szórakozóhelyeket megszégyenítően cool klubokban, szívesen megpróbáltuk volna becserkészni Desmond Tutut, és szívesen töltöttünk volna több időt azzal, hogy megismerjük és megértsük ezt az országot, de ez a televíziós, ugyan dokumentarista, mégis havi műsor „átka”, amit másfelől meg imádunk: június Afganisztán, július Dél-Afrika, és már így is háromszor annyi időt töltünk a helyszínen, mint amennyit a legtöbb tévés újságíró marad egy-egy riportja miatt, mert mást és máshogyan is akarunk mutatni.

Meg hát megnéztük volna a döntőt is :-) Ki nem?! A nyitómeccs is hihetetlen volt. Eszter egy bandával nézte, én a stadionban. Félórával a meccs előtt még nem volt jegyem. A taxisofőr két órán át tekergett a városban, hogy valahogy a stadion közelébe jussunk, közben folyamatosan próbált lebeszélni a nyilvánvalóan teljesen reménytelen vállalkozásról: jegy nélkül a futball világbajnokság nyitómeccsére. Fogadni akartam vele, hogy ha bejutok, másnap ingyen furikázza a „stábot” a városban, mármint Esztert meg engem. Máig sem értem, miért nem ment bele, valamit azért mégis megérezhetett. 

Egyébként a kedvenceim ezek a helyzetek, amikor te mindent megteszel az ügy érdekében, de nyilvánvaló, hogy az nem elég, kell még valami, az angolban van erre egy jó kifejezés: miracle space. A repülőtérről a város felé írtam egy sms-t a Spektrum meg a többi Chello-csatorna programigazgatójának, Radóczy Katinak, hogy nem mondta-e le valaki a nemzetközi cég VIP-jei közül a meccset, azt tudtam, hogy néhányan hivatalosak a nyitóra. Persze nem. Úgyhogy maradt a köztéri sms: One Ticket Wanted tábla 45-ös betűmérettel egy A4-es papíron. A legtöbb autós kiröhögött, amikor meglátták a lépésben haladó taxi ablakán. A stadionnál viszont belebotlottam egy német srácba, aki amióta megvette a két jegyét, elvált a feleségétől, aki így nem jött, úgyhogy szerelmi, vagyis talán inkább házassági bánatában az eredeti áron odaadta a felesége jegyét. Cserébe talán kalauzolnom kell majd, amikor legközelebb Fradi-UTE meccsre jön Budapestre (szerintem sem teljesen normális, de feltett szándéka, hogy minél több európai ország első osztályát lássa játszani élőben), amikor legutóbb egyébként annyi rendőrt látott, mint még életében soha. 

Néha gondolkodom, hogy ha valaki csak a blogot olvassa, vajon nem érzi-e úgy, hogy nem túl informatív... De hát a lényeg a műsor, az a 48 perc, amelybe megpróbáljuk belesűríteni mindazt az információt, élményt, színt, szagot, arcot, hangulatot és történetet, ami körbelövi, hogy miről szól az adott ország, ahol az aktuális On The Spot forog, vagy az adott sztori, amiről mesélni szeretnénk. És ez a blog arra van, azt hiszem, hogy ha valaki kíváncsi rá majdhogynem szerkesztetlenül, hogy mindezt hogyan fogadja be adott pillanatban a két utazó, mármint Eszter és én, akkor tudja követni az utazásainkat. Nagyon érdekel, hova fut ki a média a weben, egy dokumentumfilm-sorozat készítőiként twittelünk, blogolunk, facebookolunk, youtubeolunk, és ki tudja, mit csinálunk majd öt év múlva, milyen platformokon küldjük majd haza azokat a bizonyos arcokat és történeteket, amelyekből egy kicsit jobban megértjük, mi történik körülöttünk a világban. Oh, túl nagy szavak, nem blogravalók, viszlát a döntő előtt két nappal a SPORT1-en és a Spektrumon!

Maradtunk volna még. Legalább a döntőig. Olvastuk a magyar sajtóban meg hallottuk az otthoniaktól a legfrissebb johannesburgi rémtörténeteket, helyiek levelezőlistájára is felkerültünk még az utazás előtt, így onnan is értesültünk a brutális rablásokról, gyilkosságokról (állítólag hatvan embert ölnek meg naponta), elektromos drótkerítések között laktunk, sajnáltuk a francia tévétársaságot, akiktől mindent elloptak, és szerencsésnek éreztük magunkat: Eszterre gengszterek vigyáztak a legsúlyosabb negyedekben, ahonnan amúgy nem jött volna ki élve a saját lábán - állította a rendőrfönök, akit még legelső napunkon látogattunk meg. Minden nap életjel-sms-eket kellett küldenünk a családjainknak, hogy jól vagyunk-e, nem esett-e bajunk és így tovább, ez megszokott az On The Spot-forgatásokon, aztán kaptunk egy sms-t, hogy egy kedves iskolatársunk a filmművészetiről meghalt otthon autóbalesetben. Ilyenkor nem nagyon tudjuk hova tenni a dolgainkat, az életjel-smstől a fegyveres gengsztereken át a budapesti balesetig, csak remélhetjük, hogy valami felfoghatatlan rendszer alapján valaki vigyáz ránk. 

Kattints a Like/Tetszik gombra és értesülj a legfrissebb hírekről Facebookon keresztül!

On The Spot - A helyszín: Dél-Afrika
július 8. csütörtök 22:30 Spektrum
július 9. péntek 22:00 Sport1

Ma van az utolsó estém itt. A semmi közepén, egy Orania nevű településen, ahol csak fehér emberek lakhatnak. A helyszín amúgy Afrika. Dél-Afrika. Ez a negyedik éjszakám. Eléggé borzalmas. Ma estig nem bocsátkozhattam komolyabb vitába a rasszizmusról, többnyire szó nélkül kellett hagynom, ahogy egy nálam egy-két évvel fiatalabb lány horogkereszttel a fülében arról beszél, hogy „Hitler nem ölte meg a kiket is... zsidókat”, ugyanúgy, ahogy a nálam ötven évvel idősebb bácsik fröcsögését a feketékről mint alsóbbrendű fajról. Egy-egy érdeklődő „tényleg?"-gel reagálhattam csak, ha nem akartam, hogy az egész falu bezárkózzon előttem, és semmit se mutathassak meg belőle.

Ma este, a forgatott anyaggal a táskámban, elszakadt a cérna. A fogadóban mellém került két Afrikáner, azaz holland eredetű, dél-afrikai születésű fehér őslakos, akikkel másfél órán keresztül ordibálva vitatkoztunk arról, hogy a feketék tényleg állatok-e, a fogadós gyakorlatilag ránk zárta az étterem összes ajtaját. Hogy velük sohasem lesznek egyenlők a feketék. És nekik csak izmaik vannak, amiket a fehérek agya nélkül még használni sem tudnának, és még az amerikai feketék is csak a járdán ülnek és drogoznak, és Obamában az a jó, hogy az anyja fehér, Magyarországban meg az, hogy nincsenek feketék... csak cigányok, de nehogy azt gondoljam, hogy ők nem tartanak évezredekkel a feketék előtt.

Egyébként a két úr nem Orania lakója, csak átutazók, és beugrottak a testvéreikhez. Az Oraniában élők már megszokták az újságírókat (a világ minden tájáról, több mint nyolcvan országból volt itt sok száz újságíró az elmúlt 18 évben, csak – nem fogjátok kitalálni – Magyarországról nem:-). Szóval hozzászoktak a médiához, és az évek során megtanulták, hogy ha újságíró van a faluban, a jelenlétében nem feketéznek, hanem „oltalmazzák az Afrikáner kultúrát, a nyelvet, a történelmet", azért zárkóztak be ide Dél-Afrika közepén. Meg persze mert sok a bűntény odakünn, itt sokkal biztonságosabb, mind a 800 – mellesleg fehér – lakó ismeri egymást, olyan, mint egy békés kis oázis. Hogy minek kellett nekem itt töltenem öt napot?! Párszor én is megkérdeztem magamtól, de nem volt más választásunk, ha nem nagyon felszínes képet akarunk mutatni nektek. Az is például csak tegnap derült ki, hogy a békés, kedves, takaros kisvárosban két éve egyszerűen fejbelőtte magát az egyik lakó, nyomozás nem volt, hiszen öngyilkosságról minek is nyomozzanak, a gyerekek és az özvegy azóta elköltöztek, senki sem beszél a férfiról, aki egy Orania törvényességét kifogásoló kis belső ellenzék jogi tanácsadója volt. Sokáig vártam, hogy a kísértetiesen Lars Von Trier Dogville-jére emlékeztető kisváros mikor mutatja ki a foga fehérjét, ha egyáltalán. Egyébként nem olyan egyértelmű a helyzet, mint ahogyan most felvázoltam, holnap megpróbálom cizellálni kicsit a képet, de ez a vita most kellőképpen feldúlt ahhoz, hogy elkezdjem írni a dél-afrikai On The Spot-blogot, elvégre úgyis csak napokkal később olvashatjátok, mert egyelőre – a mi és a forgatott anyag biztonságos hazajutása érdekében – nem tesszük közzé, hogy hol forgatunk, Eszter például a legdurvább gettókban, tegnap éjjel le akarták tartóztatni, egy banda menekítette ki a korrupt rendőrök karmai közül... Szóval holnap folytatjuk, most muszáj aludnom, reggel 6-kor végre eltűnök innen, és repülök Eastern Cape-be, ahol az embercsempészetről és egy fehér "szektáról" forgatok.

Andris

On The Spot - A helyszín: Dél-Afrika
július 8. csütörtök 22:30 Spektrum
július 9. péntek 22:00 Sport1

Kedves blogolvasóink vagy blogunkat olvasók vagy blogunk olvasói vagy hogy is mondjuk?! 

Kaptunk pár levelet, hogy miért nincs még mindig új blogbejegyzés, pedig már majd' egy hete Dél-Afrikában vagyunk?! 

Jogos. Nem azért, mert lusta disznók vagyunk, vagy mert nem akarunk írni nektek, vagy mert azt reméljük, hogy mindenki az afganisztáni adással van elfoglalva (ha tetszett, vagy ha nem, vagy ha gondoltok róla bármit, légyszi: onthespot@chellocentraleurope.com), hanem mert olyan helyeken és olyan emberekkel forgatunk, ahonnan és akikről most nem írhatunk, a saját, az ő és/vagy a forgatott anyag biztonsága érdekében. 

Mihelyst elhagyjuk Dél-Afrikát, és közeledik az adás (no meg a vb-döntő, mert hogy két nappal a döntő előtt már láthatjátok majd a dél-afrikai On The Spot-ot a Sport1-en és a Spektrumon is), jelentkezünk a blogon a legfrissebb, és eddig talán legérdekesebb élményekkel. 

Szóval hamarosan... köszönjük a türelmet! 

Eszter, Andris 

U.i.: Addig is, a Facebookon infók a műsorról, ismétlésekről, interjúkról stb., a Twitteren meg minden, ami az On The Spot-ból kimarad, de velünk történik Dél-Afrikában.

Az utolsó Srí Lanka-ismétlés: Pünkösd hétfőn hajnali 1:15-kor,

Hamarosan: On The Spot - A helyszín: Afganisztán

Addig is, Eszter és Andris azért tűnt el a blogról, mert egyrészt nem utaznak, és általában akkor írnak, amikor úton vannak, másrészt minden nap bejelentkeznek a műsor twitter oldalán (sp_onthespot): bit.ly/9Z5noC

See you there!

Nagy megtiszteltetés, hogy mi nyithatjuk meg a dunaújvárosi Capa kiállítást, meg kell mondjuk, az On The Spot történetének talán legkedvesebb felkérése ez. Mindketten Capa-rajongók voltunk már a sorozat előtt, nem véletlen, hogy mottónkat is tőle kölcsönöztük: "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel." Ugyanakkor a mottón kívül szinte semmi közünk sem lehet Robert Capához, az itt látható képek jó része ma valószínűleg el sem készülhetne, közlésről nem beszélve. Mihelyst egy nagy háborúba érkezik a fotós, újságíró vagy operatőr, nyilatkozatot tesz az adott hadsereg médiairodájában, amelyben vállalja, hogy halálról vagy komoly sérülésről készült felvételt nem publikál, mielőtt a hadsereg értesíti a rokonokat, és ők hozzájárulásukat adják a képekhez. Másrészt azt is vállalja, hogy a bevetések után átadja az összes felvételt ellenőrzésre, és a letiltott képeket elfelejti. Ha a fotós megszegi a szabályokat, a hadsereg legközelebb nem fogadja.

Néhány napja, Burmából hazafele Bangkokban állomásoztunk, ahol a tüntetés közepén, rendőrsorfallal a hátunk mögött a Reuters egyik legfontosabb haditudósító fényképészével beszélgettünk - természetesen Robert Capáról. Ő is ezeken a képeken nőtt fel, noha pontosan tudja, hogy ő még csak hasonlóra sem lesz képes. Ha másért nem, azért, mert a frontvonal egyszerűen kiszélesedett. Az amerikai katona szabad szemmel nem látható célpontokra lő, kilométerekkel odébb, a Qassam-harcos azt sem tudja, hova céloz a Gázai Övezetből, csak "át", Izraelbe. Capa képei közeliek, egy szűk frontvonal szuperközeli képei, ahol mindenki végtelenül közel engedte magához a fényképészt.

Amikor megérkeztünk Afganisztánba, az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy az amerikai katonák ki nem állhatják a haditudósítókat. Úgy érzik, hogy arra várnak: mikor hibáznak a katonák, mikor történik valami szörnyűség, ami majd jól mutat a képen. Napokba telt, mire megérezték, hogy minket más érdekel, és elhitték, hogy ezúttal nem dögkeselyűkkel van dolguk. De meg kell mondjuk, az általános ellenszenv egyáltalán nem alaptalan. Az egyik tábor parancsnoka többször megkérte az egyik nagy tv-stábot, hogy ne filmezze a tankban égő társait, mire az izgatottan annyit felelt: de hiszen ez nagyszerű felvétel lesz! A parancsnok kitépte a kamerát a kezéből, földhöz vágta, majd a kazettát ripityára törte.

Miközben a történetben egyértelmű, ki mellett állunk, azt is látni kell, hogy szinte minden haditudósító tudathasadásos állapotban dolgozik nap mint nap. Pontosan tudja, hogy minél többen halnak meg, a reflektorfény annál nagyobb. Kívánja, hogy felrobbanjon valami? Kívánja, hogy meghaljanak alanyai? Nem mindenki. Ugyanakkor - ahogy Capa is írta - a haditudósító szerencsejátékos, a tét a saját élete, ezt teszi kockára minden egyes kattintással. Ugyanakkor miközben életét kockáztatja és mások szenvedéséből él, missziót is teljesít: a világ a haditudósításnak köszönhetően nem mondhatja többé, amit annyiszor mondhatott a történelem legborzalmasabb pillanatai után: "nem tudtunk róla".

Talán a küldetés, talán az adrenalin, talán maga a tevékenység teszi, de ez a munka függőséget okoz. A Kissé elmosódva című Capa-regény utolsó jelenetében Piroska, Capa szerelme az utolsó csók után kisétál a szállodaszobából, Capa követi tekintetével, aztán lenéz a küszöbre, ahol a tejesüvegek alatt szokatlanul nagy betűk rikítanak az újság címlapjáról: VÉGE A HÁBORÚNAK. Innen kezdve - írja Capa - az égvilágon semmi sem volt, amiért érdemes lett volna kikelnie az ágyból.

Körbe a falakon Robert Capa életének azon pillanatait láthatják, amelyekért úgy gondolta, érdemes felkelni az ágyból. Jó szórakozást hozzá!

Elhangzott: 2010. április 30-án, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, a Nemzeti Múzeum igazgatójának köszöntője után