Megerkeztunk az egyik keleti bazisra, de ez meg mindig nem a vegallomas. Elvileg holnap repulunk tovabb a hegyekbe a csapatokhoz. Csuszott a gepunk az idojaras miatt (por, para, kod, felho, gyakorlatilag nem mernek felszallni), konvojjal meg nem akarnak elinditani, mert tulsagosan veszelyesnek tartjak az utmenti aknak es a konvojokra kilott raketak miatt. Tegnap vacsoranal egyetlen jotanacsot kaptunk egy regota szolgalo tiszttol: fly! Tehat veletlenul se keljunk utra katonai konvojjal, kizarolag repuljunk, az sokkal biztonsagosabb, o az osszes baratjat konvojban vesztette el. Nem mintha nem eppen ebben a regioban tortent volna par eve az amerikai hadsereg legtragikusabb legi katasztrofaja, kilottek egy gepet, mindenki meghalt, tizenhatan. Mindenesetre egy vedett konvoj (nem a hadserege) Kabulbol Bagramba (ez korulbelul 50 kilometer) legalabb tizezer dollarba kerul. Nekunk meg egyszer meg kell tennunk majd ezt az utat, amikor bucsut intunk az amerikaiaknak, de szo sincs konvojrol, ugyanugy megyunk, ahogy jottunk, ugynevezett low profile vedelemmel, azaz helyi auto, helyi sofor, ket testor, repeszallomeleny helyi ruha alatt es kendo a feher fejunkon.

A bazis, ahol most vagyunk, baratsagosabb, mint a nagy bagrami, ahonnan legutobb jelentkeztunk. Itt csak nehany ezer ember el, es Burger King sincs:)

Anyam tobbszor megkerdezte, hogy megis mi a feszkes fenenek megyunk mi Afganisztanba? Hiszen ez otthon senkit sem erdekel, masreszt mar annyi riporter megjarta, nincs semmi uj. Ez a duma, valojaban csak felt, de az nem erv, noha termesztesen megertem. Ami viszont az annyi riportert illeti: a legtobb - tisztelet a kivetelnek (van harom - 3 - Magyarorszagon) a repuloteren bevagja magat egy autoba, elszaguld a magyar bazisig (kozben elmondja a kameraba, hogy ez most nagyon veszelyes, a mult heten is felrobbant egy auto), a kosszolgalati riporter az aktualis magyar hadugyminiszter kezfogasat mutatja a katonakkal, a kereskedelmi riporter a sajatmagukon rohogo kihurcolt sztarokat (hires ember szokatlan szerepben - yeah!), a lenyeg, hogy egyikuk sem mozdul ki a bazisrol, egyikuk sem beszel sem igazi katonakkal, akik harcolnak, sem igazi afganokkal, legfeljebb a keritesrol innen felveszik, hogy mi van a keritesen tul, es ez nekik, es ez otthon Afganisztan. Na, ezen tv-musorok lattan nem csoda, ha Afganisztan otthon senkit nem erdekel, csak hat nem Afganisztan nem erdekel, hiszen arrol nem tudni, hogy milyen, hanem a celeb-bohockodas es a politikus-pr terepruhaban. Ez minket sem. Ezert vagyunk itt.

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); }; -->

Az utazas brutalis. Az utazo kenytelen idegenekben megbizni, s lemondani az otthon es a baratok ismeros kenyelmenek az arnyekarol is. Az utazo orok egyensulyzavarral kuszkodik. Semmi sem az ove, csak a lenyegi dolgok -- a levego, az alvas, az almok, a tenger, az egbolt --, tehat mindaz, ami az orokkevalosag vagy a rola alkotott elkepzeles fele visz.

(Cesare Pavese)

-->

"You can check out but you can never leave" - ez van az ajtonkra irva a Hotel Californiaban. Jo vicc. A helyszin: Bagram, amerikai katonai bazis, Afganisztán... En a San Fransisco, Andris a Los Angeles nevu szobat kapta ebben a faházban a mediairoda mellett, homokzsakokkal es betonbunkerekkel korulveve. Van emeletesagy, tv, ingyen kaja, pia, internet.

Eszter 

-->

A bolíviai adás szerkezetkész, úgyhogy bepakoltunk, és elutaztunk Afganisztánba.

A nagy rohanásban csak a hálózsák maradt otthon, még szerencse, hogy Frankfurtban fél napot kellett várnunk a csatlakozásra, és bemetrózhattunk a városba vásárolni.

A kabuli reptéren már vártak minket. Életünkben először testőrökkel járunk, még pisilni is. Furcsa.

Most, hogy megérkeztünk az amerikai hadsereg bázisára, elköszöntünk tőlük, többtízezer katona között kevésbé veszélyes - gondolja a halandó.

Holnapután helikopterrel repülünk tovább a pakisztáni határ közelébe, itt - ha minden jól megy - bő egy hétig leszünk egy hegyi különítménnyel.

Andrisnak elment a hangja, egy árva szó sem jön ki a torkán, reméljük, mire a határhoz érünk, rendbejön.

-->

A sri lankai mosolygó, kíváncsi szemek után most közönyös és üres tekintetű zombik merednek maguk elé a londoni metró északi vonalán.

Jól öltözöttek, mondhatnánk, hogy mindenük megvan, de Sri Lanka után most úgy tűnik, mintha jóval szegényebbek lennének, mint azok a férfiak, akik a dzsungel közepén a bányában éhbérért dolgoznak életveszélyben, hogy felhozzák a londoni metró utasainak az opált és a zafírt, a nagykereskedelmi ár három százalékáért. És ha találnak egy drágakövet, rohannak a piacra, hogy másnap már biciklivel jöhessenek a bányába.

Londonban most nem biciklizik senki, 2 fok van, metróznak. Egy férfi kínosan próbál érdeklődést erőltetni az arcára a mellette ülő nő iránt, nyilván még el kell jutni az ágyig. Ez az egyetlen ambíció, amit találok a metrókocsiban. A nő fülén hatszázfontos fülbevaló lifeg, megértőn mosolyog a férfira.

Ez a nő legalább nincs körülmetélve - védem magamban az On The Spot-utak után mindig védhetetlennek tűnő kontinensemet -, mint azok a lányok, akik a mellettem ülő magányos nő kígyóbőrtáskáját varrták vagy mint akik a ma éjjeli boldogságpótló csokoládéadagján dolgoztak. (Miközben a londoni utasok kedvenc rocksztárjai - akikről egyébként Afrika szegényebb részein még életükben nem hallottak az emberek - a fekete kontinensért és a fair tradeért "küzdenek" a legnagyobb magazinok címlapjain, a fejlődő országok jó része másra sem vár, mint hogy jól kihasználják, hiszen ez az egyetlen esélye a túlélésre rövid távon, a kisembernek és az országnak is.

Mindenesetre mi, luxusmegrendelők bizonyosan százszor magasabb életszínvonalon tengetjük mindennapjainkat, de a legális rabszolgáink kétségkívül sokkal jobban érzik magukat a bőrükben. Ezt orvosolandó rendezhetnénk vidámságvásárt vagy mosolyakciót, a zafír és a csoki mellé minden kizsákmányolt boldog küldjön egy mosolyt a civilizált depisnek. Mondjuk plusz tízszázalékért! Na?

Addig minden marad a régiben, nekünk meg van miről forgatnunk. Hogy az a néhány európai eszeveszett, aki valami megmagyarázhatatlan okból zargatni akarja a nyugati lelkiismeretét, megtehesse. A februári, etióp adással szintén lesz alkalma rá.

-->

Vége. Eszter ajándékra vadászik a repülőtéren. Én is hasonlóképpen tennék, de ehhez lépni kellene a lábammal. Erre azonban jelen pillanatban képtelen vagyok.

Tegnapelőtt éjszaka felmásztunk egy hegy tetejére az Adam's Peak nevű kolostorba, több mint 2000 méter magasra, hogy a helyi zarándokokkal együtt megnézzük a napfelkeltét a felhők fölül. Éppen arcokat filmeztünk, kisgyerekét, nagyon öreg bácsiét, betegét, sántáét, fital párét, myanmari buddhista szerzetesekét és így tovább. Aztán egyszer csak ez a több száz ember egyszerre felsóhajtott, és a sok sóhaj valami olyasmi morajjá állt össze, mint ami a cirkuszban hallható, amikor meginog a kötéltáncos. Elképzelni nem tudtam, hogy mi történhetett, megfordultam a kamerával, és láttam, hogy kibukott a nap a felhők fölé.

Ez mind nagyon szép és jó, csakhogy a hegyre lépcsőzni kellett, méghozzá hajnali háromtól három órán keresztül folyamatosan, többezer különböző magasságú lépcsőn felmászni, vagy három-négy kilométeren át, a világ - hivatalosan - leghosszabb lépcsőjén... Aztán ugyanez lefelé.

Másnap alig bírtunk lábraállni. Elmentünk Ayurveda vádlimasszázsra. De csak még rosszabb lett. Eszternek a combja sajog elviselhetetlenül, én az előbb úgy mentem el wécére a reptéren, hogy a szembejövők arcán egyértelműen látszott: azt hiszik, már túl késő...

Hogy mi lesz velünk a Himaláján márciusban... Talán ott is lesznek szerzetesek iszonyú finom citromkrémes keksszel teli energiával...

No, de előbb érjünk haza, ahol már vágják a bolíviai anyagot, én Londonból dolgozom rajta a hétvégén, Eszter otthon, hétfőtől csatlakozom, egy hetünk van befejezni, aztán irány Afganisztán.

-->

Ma van az utolsó esténk. Ez volt talán a legnehezebb forgatás. Az emberek a háború után (hadsereg vs. tamil tigrisek) bezárkóztak, félnek, bizonyos dolgokról nem mernek beszélni. Egyrészt a háború után, másrészt a választások előtt. Mi már Afganisztánban leszünk, amikor itt elnököt választanak: vagy a jelenlegit, vagy a hadsereg egykori főparancsnokát (aki a jelenlegi elnökkel karöltve legyőzte a tamil tigriseket, majd úgy döntött, hogy politikusnak áll, és szembeszáll az elnökkel). Nyugi, az adás nem a sri lankai belpolitikáról szól majd...

 Az elefántok nem voltak zárkózottak az elefántárvaházban...

A dzsungel közepén a drágakőbányában is jól kijöttünk az ott dolgozókkal.

Az egyik tamil menekülttáborban ugyan a felnőttek nem mertek beszélni, a gyerekek körülrajongták a kamerát.



További fotók Sri Lankáról és az izraeli adásból az On The Spot - Spektrum nevű Facebook-groupban.

-->

Ezen a környéken lesznek a legtöbben öngyilkosok Sri Lankán. Pedig egészen gyönyörű.

Egy olyan tó partján ebédelünk éppen, mint a Titicaca. Nem egy csendes, hangulatos, kellemes ebédet kell elképzelni, hanem gyors curry-zabálást még gyorsabb E-mailezés közben (Sri Lanka internet-lefedettsége elég gyatra, ki kell használnunk az alkalmat, alig pár napot leszünk otthon az afganisztáni forgatás előtt, és mindent elő kell készíteni...)

Szóval van itt egy leander-féle növény, annak a magját eszik meg, ez két-három nap alatt végez az emberrel (a levele még hamarabb, ha egy kis cukrot is esznek hozzá, még annál is hamarabb). A kilencvenes években Sri Lankán követték el a legtöbb öngyilkosságot, mára Magyarország is megelőzte őket (mi ma az ötödikek vagyunk, ők visszacsúsztak a 12. helyre), de az érdekes, hogy az öngyilkosoknak csak 10 százaléka depressziós vagy szenved másféle betegségben, 90 százalék hirtelen felindulásból próbálja meg megölni magát, és a nagy többség tinédzser. Mert leszidta a tanár a suliban, mert nem szólnak hozzá a szülei, mert szerelmi bánat érte vagy bűntudata van - ezeket sorolták a kórházban az orvosok. Egyébként ma már eléggé jól tudják kezelni a leander-okozta halálos kórt, mindenféle ellenmérget fejlesztettek ki, és a szívritmust helyreállító kezeléseket (ez a leander alapvetően megzavarja a szívműködést, majd leállítja a szívet).

Mindjárt találkozunk egy nővel, aki megpróálta megölni magát, de időben kórházba került, így túlélte.

Holnap tamil tigrisek...

Addig is, take care!

E+A

-->

Megerkeztunk. Senki sem vart minket a repuloteren, ilyen meg nem fordult elo. Nem tomegekre szamitottunk, csak arra az egyetlen emberre, aki megigerte, hogy kijon ertunk... valami megbeszelese volt, allitolag az elnoki palotaban. Azert szolhatott volna.

A repuloter korulbelul masfeloras autoutra van a fovarostol, Colombotol. Ujabb feloras autout mar egeszen gyonyoru tengerparthoz vezet, homok, palmafak, harminc fok, enyhe, de mar husito szello, versenyt futo, aztan bunyozo sracok, vasuti sin melett csapnal mosdo csalad, elokelo ettermek a turistaknak, buddhistak, hinduk, nehany muszlim es par kereszteny.

Hogy miert eppen Sri Lanka, azt most nincs idonk leirni, de ha egy mondatot kellene irnunk: az egyetlen orszag, amely leszamolt a terrorizmussal. Harminc evbe telt. Feleve lett vege.

Most megyunk egy elefant-arvahazba, aztan az osi kiralyi varosba, Kandybe... Onnan talan tudunk majd jelentkezni.

Addig is, nagyon koszonjuk a rengeteg visszajelzest az izraeli adassal kapcsolatban!

Udv,

Eszter es Andris

-->

Most olvastuk, hogy a gázai adásban is látható újságíró, Amira Hass Sajtószabadság-díjat kapott a Riporterek Határok Nélkül nevű szervezettől.

Az elmúlt 48 órában hármat aludtunk.

Hajnali ötig dolgoztunk az etióp adáson, reggel indultunk Bécsbe az afgán nagykövetségre.

Most jöttünk meg, útlevelünkben a vízummal a január végi afganisztáni úthoz.

Szombaton lesz az izraeli adás, előtte egy rádió-interjú, addig megjelenik a műsorról egy-két cikk, vasárnap meg indulunk Sri Lankára.

A promóba már nem fért bele, de az izraeli adásban lesz egy interjú a három éve elrabolt izraeli kiskatona, Gilad Shalit apjával is!

Hamarosan jelentkezünk.

-->

-->

On The Spot - A helyszín: Izrael
Spektrum Tv
jan. 02 22:00
jan. 03 0:55
jan. 08 22:20
jan. 08 2:20
jan. 20 23:20
jan. 22 6:00
jan. 25 1:25

-->