My colleague, Eszter could not come to the U Win Tin interview because the locals thought she is like a sore thumb with her red hear and could be easily identified. On the other hand, we did not want to show up at the same place at the same time since in case we got discovered, there would be total loss - both our covers would be compromised, we loose our footage and possibly get arrested. We agreed, in case I get caught, we wont be heroes or heroines - Eszter would leave the country with the next morning flight as she could help me better from the outside than from Burma.

The tapes had to be removed from the scene before the "Old Man" left because we suspected that it is less likely that anyone would break into the room and search us while he was there, considering U Win Tin's respected persona, his 80 years and position. According to our local helpers it was more likely that "they" would try to find out what the old man was doing there and knock on the door after he left. It was important that they would only find a sleepy tourist when they came, with and empty tape in the camera.

The interview could only be done in the last minute so we would not arise suspicion that the same person has booked two rooms for the same night but has not slept in one of them (we could not have done the interview in the hotel we slept in, since the personnel has got to know us already and a "tourist" changing rooms constantly would have arisen suspicion - you need a passport every time you book - and we could not stay at the scene of the interview too long) What's more, we could not film any longer after this meeting, our local helpers would have liked it most if the interview would have been done at dawn, just before going to the airport, but this was not possible.

Win Tin is a walking miracle. He is 80, has spent 20 years in jail where he was tortured regularly, at the end of the tenth year he had no teeth left (they were knocked out) and was allowed a prothesis only years later. As and when they could, they would humiliate him, tried to erase this outspoken opposition figure from people's minds, from his own mind. But he knew exactly that after they took everything from him (at the age of 80 he now lives at friends houses and does not spend more than a week in one place before moving on) he has only his goal he fought for all his life left and if he would loose faith or loose his mind, he would really have nothing left. He had newspapers smuggled in and would read them over and over again, did math, memorized poems and kept himself alive with the hope that one day he would be free and so would his country.



Burma was free for only moments in time in the last decades and centuries when its people could taste freedom.  Only fifteen years after being freed from under British colonial rule, came the generals. It has been nearly 50 years since. The military dictatorship has oppressed every rebellion and than proceeded to change the past - street names, capital city, news, and newspapers - and with it the future too. "Old Man" U Win Tin does not have much hope for the elections this fall. His party, the NLD (National League for Democracy) is not entering the elections, as the prerequisite for that would be denouncing the party's leader, Nobel Laureate Aug San Suu Kyi and all the nearly two thousand political detainees. According to U Win Tin this would only undermine the party, that is why the election laws were brought in and they cannot allow for this to happen, they need to wait. Maybe in four years time, he says as if normal elections were held in Burma. The last elections were held twenty years ago when U Win Tin's party won with overwhelming majority, but the military regime simply ignored the results and everything went on as before, only maybe even worse. Win Tin talks as if he lived in a normal world. Maybe because he has no other choice.

window.fbAsyncInit = function() { FB.init({ appId : '217136951693260', autoLogAppEvents : true, xfbml : true, version : 'v10.0' }); };
-->

They made a mistake - laughs U Win Tin. - They thought I will die soon.

U Win Tin: Journalist, one of the most important politicians of the opposition, founder of the NLD (National League for Democracy) and main advisor to the Nobel Laureate  politician Aung San Suu Kyi who, although elected by a sweeping majority twenty years ago, is under house arrest to this day. Than, in 1988 U Win Tin was arrested for participating in the rebellion. After twenty years in jail he was released  - a year and a half ago  - because of his frail health. He turned 80 on the 12th of March. He is under constant surveillance. "They" are watching him.


Organizing and holding the interview was not unlike a spy movie.

The night before, we waited for the phone call... is the "Old Man" going to receive us? All important people in Burma have a alias or nickname - whichever we might choose to call it - as one cannot speak freely of the ruling power or the opposition or politics in general. Other forbidden topics are the monks who were shot nearly three years ago and the media organization that smuggles videos took in secret to the outside world called the Democratic Voice of Burma. Those who speak of these issues in public are considered either agents or idiots. The entire opposition operates underground and since the e-mail filters set by the military dictatorship are triggered by certain words, the burmese have developed their own "dictatorship slang". U Win Tin is the "Old Man", Aung San Suu Kyi is "The Lady" the generals are "They", the monks "the oranges" and so on.  As soon as we arrived in Burma we had to memorize the "dictionary" so we would understand what is happening when and to not put anyone in danger.

So we got the phone call at night, the "Old Man" will receive us. Great. He has been out of jail for a year and a half and, as we found out, he has not met with any international TV crew as they are not allowed in the country and he is also under constant surveillance by the secret service. Maybe not so great after all... We spent four days organizing this interview only to find out that we are taking the biggest risk setting up this meeting as we pretended to be backpacking tourists all this time, touring the country with a camera, smiling. So why would backpackers meet with the "Old Man"?



With the help of our local helpers we went through our plans again and again, through - as we found out later - nearly all minute details. We tried to plan everything perfectly so neither us or the "Old Man" would get in trouble. "Trouble" can mean a lot of different things for all involved here, sometimes it catches up with people later, in hours or days or even moths. Only one thing is certain - the risk is high.

Finally, we had a plan: Eszter would stay in our hotel with the material we shot so far, Andris would get a room in another, smaller, cheaper hotel, checks in in the early afternoon and waits for the next call. When the call comes, he gives the room number that would be forwarded to our contact and to a friend who later also had an important role. The contact person forwards the number to the people of the "Old Man" and they will let us know wen he would get there. Eszter waits, Andris waits, contact waits, friend waits - all of us at our designated location while watching out if they are being watched. The "Old Man" arrives, we call the the contact that all is well. Interview. After interview call the contact that the friend can come by. Friend comes to room, knocks in a certain fashion we agreed on beforehand and hides the tape in his underwear, waits a few minutes than leaves with a guidebook in his hand, as if that were the reason he came. The old man also waits a few minutes until friend is at a safe distance, than leaves as well. Andris stays in this hotel. Eszter in the other one. Our friend and the contact meet at yet another hotel, where the contact keeps and eye out if "they" are following them. If so, friend goes to restroom, washes hands and throws the tape - wrapped in paper towels - in the bin, leaves. Connection picks it up and leaves. Andris leaves his hotel in a few hours as if going for dinner, but in fact he never comes back. Flight out at dawn.

ALL THE ENGLISH BLOG PAGES WERE TRANSLATED BY ZSUZSA JOHNSON, THANKS A LOT!

-->

A bomb went off this afternoon in the capital of Burma, the place we just left this morning with our raw footage! In the past five days only the web-editors were active on our blog and website so we would not be suspicious in Burma, where we were shooting the last part of our first season.



This has been the riskiest location so far, not only because we could not have entered the country as journalists, not only because if caught who knows what kind of interrogation we would have had to endure, losing all our footage and be thrown out of the country but mostly because everyone who has spoken to us in these five days would have been in mortal danger, facing - at the least -  many years of jail if found out. For this reason, we never recorded the faces of the people who spoke to us, none but one. One of the most important opposition leaders, U Win Tin spent 20 years in jail as a political prisoner after founding the NLD (National League for Democracy, the party of Aung San Suu Kyi, under house arrest to this day). He got out a year and half ago and has not met with any international tv crews since, partly because no international journalists are allowed in the country (we came as backpacking tourists) and mostly because he is under constant surveillance by the Burmese secret service - even at the hotel where we held our interview! More about this later...


All our interview had to be made in near-impossible circumstances. One of them in the middle of a lake, in swan shaped water bikes, us in one, our subject in the other one. The girl we spoke to is a journalist, she can only work undercover. She takes footage with a small camera and an organization fighting for democracy smuggles it our of the country. If caught, she faces at least 17 years in jail. That is why we needed "Operation Swan Lake": we water-biked for two hours in fifty degrees heat in the middle of a lake while the girl told us her stories... Stories about the terrible things that happened to her friends in the jails of Burma and about the circumstances in which people live and work in this country. These hardships are hardly visible to the outside world though... The military junta, consisting of roughly 15 generals makes sure the image projected to the outside is near-perfect. Tourists are only allowed into certain parts of the country, the monuments are renovated, roads were built with forced labor and we can stay in wonderful hotels and could have cocktails with the countries elite, if only we could stomach it...

Already in Thailand, we are watching BBC and find out that there was a bomb explosion in Yangoon, at the lake where we made out interview and at least nine people are dead. We walked in that area every day, met several people and in the last days there was a huge crowd celebrating the new year, a big water festival where people are throwing water at each-other in the one joyful event in Burma.... The rest of the days people are closed up, shy, they don't speak of politics and try not to be suspicious in the eyes of the junta, just smile quietly at everyone. We hear it from many a tourist - Burma is a land of smiles and this makes us think of our past, too : The happiest barrack... But this time of the year, everyone is out in the streets, having (legal) fun! If really only nine people have died, that must be fortunate considering the crowds of people dancing, celebrating and we don't even want to think of what could have happened had we stayed another day. Who is responsible for the blast is not yet known.

-->

On the Spot 2010.04.26. 16:20

Up In The Air

Európa fölött vagyok. Eszter talán már Bangkokban. Öt hét ázsiai forgatás után. Egy-két hét után mindig várom a hazautazást, hogy ne a táskámból kelljen élnem, ne kelljen újra ki- és bepakolni (többnyire legalább egy hétig még érintetlenül áll otthon a hátizsákom, mire kiteszem a ruháimat a szennyesbe, hacsak valamelyik testvérem vagy édesanyám meg nem szán). Két hét után már várom, hogy a saját ágyamban aludhassak, és egyáltalán, hogy hazaérjek. Most nem. És nem is nagyon tudom megfogalmazni, hogy miért nem. Azért teszek egy próbát...

Sokáig gondolkodtunk, merjük-e összevonni ezt a két forgatást. Fogalmunk sem volt, hogy bírja majd Eszter a Mount Everest-expedíciót, milyen állapotban jön le a hegyről, elvégre életében nem csinált még ilyet (írt blogot, csak papírra: idő, mire tényleg bloggá válik, de hamarosan!) Másrészt tudtuk, hogy Burmában legalább annyira észnél kell lennünk, mint első utunkon, Gázában vagy mint legutóbbi utunkon, Afganisztánban, csakhogy egészen másképp. De hazarepülni Nepálból, majd visszarepülni Burmába hülyeség, nemcsak mert sokba kerül, és már így is eléggé drága volt mindkét út az elkerülhetetlen belföldi repülések miatt, hanem minek repülnénk fél napot haza, majd egy-két hét múlva fél napot vissza? Repülni jó, ezt tudtuk az Up In The Air nélkül is (a magyar mozikban Egek ura - ismét egy pompás címfordítás), de nem annyira. Tényleg vannak megszállott repülők, ismerünk néhányat, akik úgy érzik magukat a felszállás után, kinézve az ablakon, mintha hosszú út után végre saját ágyukban feküdhetnének. Telefon nélkül, internet nélkül, BlackBerry nélkül, ismerősök nélkül, és a felhők fölött nem hajlandók másra, mint bambulni. Ilyenkor, többszáz ember között egy csőben, legjobb esetben másfél négyzetméternyi privát térben érzik úgy: most szabadok. Ezek az emberek alapvetően súlyos információfüggők, emellett folyamatos kommunikációs kényszerük van. Munkájuk miatt és/vagy mellett állandóan online-ok, perceken belül válaszolnak az E-mailekre, folyamatosan megosztják pillanataikat másokkal a különböző közösségi portálokon, és a különböző városokban élő ismerőseiket néha értesítik érkezésükről, néha nem, attól függ, akarnak-e éppen új ismerősöket szerezni az adott városban. Üzleti partnert, havert, szeretőt, barátot - bár ez utóbbi nehéz műfaj az ilyen típusú utazónak.


Visszatérve ránk és az égre, másért szeretünk elrepülni, és másért vissza. Elindulni fantasztikus. Otthagyni mindent, ami a tied, amit ismersz, amit megszoktál, és elrepülni egy helyre, ahol még soha sem jártál, de valamiért nagyon izgat, azzal a feltett szándékkal, hogy a helyszínről a kamerán keresztül felizgatsz majd másokat is, és mutatsz valamit, amit még nem láttak, vagy amit nem értettek, vagy nem akartak látni és/vagy megérteni... így indul egy On The Spot-út. A hazarepülésben meg a felszállást várjuk a legjobban, különösen, ha rázós helyszínről térünk haza. Nemkívánatos forgatott anyaggal az alsónadrágok között elrepülni Bolívából vagy Burmából olyan szintű megkönnyebbülés, mint...

most elakadtam, mert egyrészt mindjárt landolunk Frankfurtban, és most mondják be, hogy melyik kapuhoz kell átsprintelnem a budapesti járathoz...

A34...

másrészt nem tudom mihez hasonlítani ezt a megkönnyebbülést. A harmadik típusú út az átszállás, amikor mondjuk Budapestről egy nagy európai városba repülünk vagy egy nagy európaiból Budapestre. Ilyenkor általában még a felszállás előtt elalszom, az őrületbe kergetve azokat, akik mániákusan félnek a repüléstől. Mint például Eszter. Annak ellenére, hogy húszéves kora minden félretett pénzét arra költötte, hogy legalább egyszer egy évben elutazzon valami távoli országba, rettenetesen félt a repüléstől. Még Svalbardról hazatérve is majrézott, néha a karfát, néha az én kezemet szorította, de olyan is volt, hogy véletlenül  a mellette ülő vadidegenét. Egyszer komolyan fontolóra akarta venni, hogy felszállunk-e egy Lufthansa-járatra, mert egy réges-régi, propelleres géphez vittek ki minket, ráadásul éppen szerelték, ő meg pont olvasott valami propelleres légikatasztrófáról... Mostanra ez teljesen elmúlt. A havi öt-hat fel- és leszállás szinte teljesen neutrálissá tette.

Tudtommal ő sem él-hal a hazatérésért. Nem mintha bármi rossz várná otthon vagy nem hiányozna a család meg a barátok, hanem két-három hét után belejöttünk az utazásba, és nem vágyunk rá, hogy befejezzük. Amitől tartottunk, hogy lelkileg és fizikailag is túlságosan megerőltető lesz a kéthetes nepáli forgatás után belevetnünk magunkat Burmába, egyáltalán nem így történt. On The Road Again - ezt a dalt küldte e-mailben egy néző a nepáli út előtt, eléggé idétlen egy country-nóta, de köszönjük, mert valami ilyesmiről van szó.

...

Átszálltam. És mikor nyílna jobb alkalmam elolvasni az egész Financial Times-t, ha nem egy Frankfurt-Budapest járaton, egyedül, up in the air?!

 

-->

On the Spot 2010.04.23. 19:39

Burma 4.

Már írtunk a diktatúra-nyelvről, amelyben minden szó valami mást vagy mást is jelent, mint az adott szó szótári magyarázata. Nemcsak Aung San Suu Kyi-nek vagy U Win Tin-nek van fedőneve, amikor az emberek róluk beszélnek, "a hölgyről" és "az öregről", hanem George Orwell-nek is. Őt úgy hívják: "a próféta".

Az Állatfarm és az 1984 írójának első könyvét kevesebben ismerik, a címe: Burmai napok. Azt mondják, ezzel lett író. Az apja Burmában szolgált az angolok idején, ő maga itt nőtt felt, és undorodott meg az angol birodalmi viszonyoktól, illetve szeretett bele Burmába. Utolsó, halálos ágyán megkezdett, befejezetlen novellájához is Burmából merítette az ihletet... És azért hívják úgy: "a próféta", mert mintha az Állatfarmhoz és az 1984-hez is Burmából merített volna, csak éppen a jövőből.

Az Állatfarmban Napóleon, a többi disznó és a kutyák átveszik a hatalmat a farmon, majd az előző rendszernél is borzalmasabbat teremtenek, nyomorba döntve, kihasználva a többi állatot, hogy ők maradéktalanul dőzsölhessenek. Ezt gondolják itt az angoloktól való leválás utáni időszak forgatókönyvének. Burma függetlenedése után alig 15 évvel beköszöntött a katonai diktatúra, azóta virágzik, leverve minden ellene megkísérelt felkelést. Az 1984 pedig a jelenről szól, egy mindent és mindenkit behálózó, mindent látó paranoid rendszerről, amelyben senki sem bízik senkiben, nincsenek barátságok, mert bárki dolgozhat "nekik", akik a múlt újraírásával alakítják a jelent és a jövőt.


Ám nemcsak nagy vonalakban azonos a két regény Burma közelmúltjával és jelenével. Ugyanúgy eltűnnek lapok az újságokból, ugyanúgy eltűnnek utcanevek, sőt új főváros épül, kizárólag a vezetésnek, távol az emberektől. De a leglibabőrösebb hasonlóságot akkor fedeztük fel, amikor egy tavon vízibiciklizve készítettünk interjút egy apró, törékeny riporterlánnyal, aki barátai és kollégái elbeszéléseiből pontosan tisztában van vele, hogy milyen "kihallgatás" vár rá, ha elkapják. Ugye a regényben hősünket az arcához tartott, patkány lakta ketreccel próbálják meg "meggyőzni". A valóságban a lány kígyókkal teli szobáról mesélt, ahová leeresztik a kihallgatottat néhány másodpercre, hogy beszéljenek. Ezzel meg egy rakás más rémálommal kell a nap 24 órájában együttélnie annak a nálunk csak valamivel idősebb lánynak, aki tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint mi: kiskamerával a kezében tudósít. Csak hát ha őt elkapják, jönnek a kígyók, a kutyák, a szögek... és - a törvény értelmében - legalább 17 év börtön. Néha megkérdezik tőlünk újságírók, hogy-hogy nem félünk Afganisztánban, Bolíviában vagy Gázában, és milyen lehet ilyen veszélyben dolgozni... Ezzel a lánnyal beszélgetve a tavon pillanatok alatt egyértelmű volt: amit mi csinálunk, az semmi. De hogy ő miért csinálja? Miért vállalja munkájával nap mint nap, hogy a börtönben öregszik majd meg, mint U Win Tin, de legalábbis ott tölti egész hátralévő fiatalságát? Az alternatíva: folyamatos félelem, csak éppen nem tudni, hogy pontosan mitől és miért, az elnyomás elfogadása, a rendszerrel való együttélés, de legalább egyértelmű, közvetlen életveszély nélkül. Az emberek legnagyobb többsége így él most Burmában. A lány nem, mert elképesztően bátor. A legbátrabb ember, akivel eddigi útjaink során találkoztunk.

-->

On the Spot 2010.04.21. 14:55

Burma 3.

Eszter azért nem jöhetett az U Win Tin-interjúra, mert a helyiek úgy gondolták, túlságosan feltűnő jelenség, ha másról nem, vörös hajáról bármikor beazonosíthatják. Egyrészt. Másrészt nem mutatkozhattunk egyszerre ugyanott, hiszen akkor lebukás esetén teljes a kudarc: mindkettőnk álcája semmivé lesz, elvész a nyersanyag, nem lesz film, és mindkettőnket letartóztatnak. Abban maradtunk, hogy ha elkapnak is, csak semmi hősködés vagy hősnősködés, Eszter a másnap reggeli géppel elhagyja az országot, mert kívülről sokkal többet tud segíteni, mint Burmából.

A kazettának azért kellett elkerülnie a helyszínről azonnal, még mielőtt "az öreg" elhagyta a helyszínt, mert nagy valószínűséggel nem rontanak a szobába az ügynökök, amíg az öreg ott van, nem motoznak meg senkit, ennél U Win Tin kényesebb figura a tekintélyével, 80 évével, pozíciójával és így tovább. A helyi segítőink szerint nagyobb volt az esélye annak, hogy távozása után próbálják meg kideríteni, mit csinált ott, és bekopognak a szoba ajtaján. Fontos volt, hogy ekkor már csak egy szundikáló turistát találjanak - üres kazettával a kamerájában.

 

Az interjú nem készülhetett máskor, mint az utolsó pillanatban, nehogy gyanússá váljon, hogy ugyanaz az ember két szobát bérelt ugyanarra az éjszakára, de az egyikben nem aludt (ugyanabban nem lehetett az interjú, ahol aludtunk, hiszen egyrészt a személyzet már jól ismert minket, egy állandóan hotelt váltó "turista" meg eléggé gyanús - mindenhol kell útlevél -, másrészt nem maradhattam a helyszínen sokáig), ráadásul a találkozó után egyáltalán nem forgathattunk, a helyi segítők legjobbnak azt találták volna, ha az interjú hajnalban, közvetlenül a repülőtérre menet készül, de erre nem volt mód.

Hogy miről volt szó az egyórás interjúban, derüljön ki az adásból! Ez az ember mindenesetre egy két lábon járó csoda. 80 éves, ebből az utolsó 20-at börtönben töltötte, ahol rendszeresen kínozták, a tizedik év végére már egyáltalán nem volt foga (kiverték), csak évekkel később engedélyeztek neki egy műfogsort. Ahol és ahogyan csak lehetett, megalázták, próbálták kitörölni az emberek emlékezetéből a szókimondó ellenzéki vezetőt, még a saját emlékezetéből is. Ő viszont pontosan tudta, hogy miután mindenét elveszik tőle (most, 80 évesen barátainál lakik, egy helyen legfeljebb hét napot tölthet, aztán megy tovább), semmi más nem marad majd, csak a cél, amiért egész életében küzdött, és ha ebben elveszíti a hitét, vagy elméje hagyja cserben, tényleg semmije sem lesz majd. Újságot csempésztetett be magának, százszor is újraolvasta, ha nem jött új, matekfeladatokat oldott meg, verseket tanult, és valahogy életben tartotta magában a reményt, hogy egyszer majd szabad lesz, ő is, meg az országa is.

Burma csak pillanatokra volt szabad az elmúlt évtizedekben, évszázadokban, vagy érezhették úgy az emberek, hogy szabadok. Az angoloktól való leválást alig másfél évtizeddel később követték a tábornokok, ennek már majd' 50 éve, a katonai diktatúra sorra leveri a felkeléseket, majd változtatja meg a múltat (utcaneveket, fővárost, hírt, újságot), és ezzel a jövőt is. U Win Tin, "az öreg" nem remél sokat az őszi választásoktól, amelyeken pártja, az NLD (Nemzeti Liga a Demokráciáért) nem is indul, hiszen annak feltétele az lenne, hogy lemond a háziőrizetben lévő vezetőről, a Béke Nobel-Díjas Aung San Suu Kyi-ről és az összes (több mint kétezer) politikai fogolyról. U Win Tin szerint ezzel csak saját magát ásná alá a párt, éppen ezt akarná a hatalom, ezért született a választási törvény, és ez nem történhet meg, várniuk kell. - Talán majd négy év múlva - mondja, mintha Burmában négyévente lennének normális választások (legutóbb húsz éve voltak, és bár a pártja mindent elsöprő többséggel nyert, a katonai vezetés figyelmen kívül hagyta az eredményt, és minden ment tovább úgy, ahogy előtte, vagy még keményebben). Win Tin úgy viselkedik, mintha egy normális világban élne. Talán mert aligha van választása.

 

-->

On the Spot 2010.04.19. 13:43

Burma 2.

Elkövettek egy hibát - mondja nevetgélve U Win Tin. - Azt hitték, hogy mindjárt meghalok.

U Win Tin: újságíró, Burma egyik legfontosabb ellenzéki politikusa, az ellenzéki NLD (Nemzeti Liga a Demokráciáért) alapítója, a húsz éve elsöprő többséggel megválasztott, ám máig házi őrizetben tartott, Nobel-díjas politikus, Aung San Suu Kyi főtanácsadója - egészen 1988-ig, amikor a felkelésben játszott szerepe miatt börtönbe zárják. Közel húsz évig ül mint politikai fogoly, aztán egészségi állapotára hivatkozva kiengedik, másfél éve. Március 12-én volt 80 éves. Folyamatosan figyelik. "Ők."

Az interjú szervezése és lebonyolítása kémfilmbe illett.

Előző este várakozás a telefonhívásra: hogy fogad-e minket "az öreg"? Burmában minden fontosabb embernek van egy fedőneve vagy beceneve, ahogy vesszük, hiszen az emberek nem beszélhetnek csak úgy hatalomról, ellenállásról, szóval a poltikáról, de a kínos témák közé tartoznak a lassan három éve lelőtt szerzetesek és a Democratic Voice of Burma nevű médiaszervezet is, amely titkos videókat juttat ki az országból. Ha bárki bármi ilyesmiről beszél nyilvános helyen, arról úgy tartják, hogy vagy ügynök, vagy hülye. A teljes ellenzék underground, és mivel a katonai diktatúra e-mail-szűröit is bizonyos szavakra állítják rá, a burmaiak nem nevezik nevén a dolgokat, kialakult az ilyenkor elengedhetetlen diktatúra-szleng. U Win Tin "az öreg", Aung San Suu Kyi "a hölgy", a tábornokok "ők", a szerzetesek a "narancsok" és így tovább. A Burmába érzkezésünk utáni első órákban be kellett vágnunk a szótárt, hogy értsük, mikor mi történik, és senkit se sodorjunk veszélybe.

Tehát éjjel csörgött a telefon: "az öreg" fogad minket. Szuper. Másfél éve szabadult a börtönből, és mint kiderül, azóta nem találkozott nemzetközi tv-stábbal, hiszen azokat alapvetően nem engedik be az országba, másrészt őt folyamatos megfigyelés alatt tartja a titkosszolgálat. Talán mégsem annyira szuper? Négy napon át szerveztük, hogy valahogy összejöjjön ez az interjú, aztán kiderült, hogy nagyobb rizikót aligha vállalhatnánk mással, mint ezzel a találkozóval, elvégre végig hátizsákos turistáknak álcáztuk magunkat, úgy flangáltunk az országban, mosolyogva, kamerával... de miért is találkozik egy backpacker "az öreggel"?!

A helyi segítőinkkel órákon át újra és újra átrágtuk a - mint utóbb kiderült: majdnem - összes részletet, igyekeztünk tökéletes tervet készíteni, hogy se mi, se az öreg, se senki ne kerüljön bajba. A baj mást és mást jelent a különböző szereplők esetében, talán nem is azonnal, hanem órákkal, napokkal vagy akár hónapokkal később, éppen ezért a kockázat mértéke Burmában mindig felbecsülhetetlen, egyet tudni: nagy.

 A terv végül a következő volt: Eszter az állandó szállodánkban marad az eddigi nyersanyaggal, Andris szobát bérel estére egy másik, kisebb hotelben, bejelentkezik koradélután, bezárkózik, és várja a következő hívást. Megadja a szobámot, amelyet továbbítanak egy összekötőnek és egy barátnak, akinek később fontos szerepe lesz a történetben. Az összekötő eljuttatja a szobaszámot "az öreg" embereihez, aki később jelentkezik, hogy mikorra várható. Eszter vár, Andris vár, összekötő vár, barát vár, mindenki a saját helyén, folyamatosan figyelve, hogy figyeli-e valaki. Megérkezik az öreg, telefon az összekötőnek, hogy eddig minden rendben. Interjú. Interjú végén telefon az összekötőnek, hogy a barát indulhat. Barát feljön a szobába, előre megbeszélt módon kopog, az interjú kazettáját alsónadrágjába rejti, vár néhány percet, majd egy útikönyvvel a kezében (mintha csak ezért szaladt volna fel) távozik. Az öreg vár még néhány percet, míg a barát biztonságosan elhagyja a terepet, majd ő is lelép. Andris marad ebben a hotelben, Eszter abban. Barát és összekötő találkoznak egy harmadik szállodában, ahol összekötő figyeli, hogy barátot követik-e. Ha nem követik, odamegy hozzá. Ha követik, vár, mire barát a mosdóba megy. Itt kezet mos, papírtörlővel együtt a kukába dobja a kazettát, majd kimegy. Kazettát összekötő begyűjti, és azonnal elhagyja a helyszínt. Andris órákkal később elhagyja a hotelt, mintha vacsorázni indulna, de valójában soha többé nem tér vissza. Másnap hajnalban indulás a reptérre.

 

Folyt. köv.

 

-->

On the Spot 2010.04.15. 20:40

Burma 1.

 Ma délután bomba robbant Burma fővárosában, de mi és a nyersanyag még reggel kijutott az országból! Az elmúlt öt napban a blogon és a Facebook-ok a korábban megbeszéltek szerint csakis a webszerkesztők garázdálkodtak a nevünkben, éppen azért, hogy ne keveredjünk gyanúba Burmában, ahol az első évad utolsó adását forgattuk.


 
Eddig egészen biztosan ez volt a legmeredekebb helyszínünk, nemcsak azért, mert újságírókként hivatalosan be sem tehettük volna a lábunkat az országba, nemcsak azért, mert lebukás esetén ki tudja, milyen vallatás várt volna ránk, és nyilvánvalóan elvették volna a forgatott anyagot, majd jóesetben kitoloncoltak volna az országból, hanem mert mindenkit, aki szóbaállt velünk az öt nap alatt, életveszélybe sodortunk volna, de legalábbis sokéves börtönbüntetés várt volna rá, ha kiderül, hogy nyilatkozott a sajtónak.

Éppen ezért a velünk beszélgetők arcát sem rögzítettük, kivéve egyetlen esetet. Az egyik legfontosabb ellenzéki vezető, U Win Tin 20 évig volt börtönben politikai fogolyként, miután megalapította az NLD-t (Nemzeti Liga a Demokráciáért, a máig háziőrizetben tartott Aung San Suu Kyi pártja). Másfél évvel ezelőtt szabadult, azóta nem találkozott nemzetközi tv-stábbal, mert egyrészt a burmai hatóságok nem engednek be külföldi újságírót (mi hátizsákos turistaként léptük át a határt), másrészt U Win Tin-t folyamatosan megfigyeli a titkosszolgálat - a szállodánál is, ahol a titkos interjú készült, de erről majd később.

 

Amúgy is teljesen lehetetlen helyzetekben kellett interjúkat készítenünk, az egyiket egy tó közepén, hattyúalakú vízibiciklikben, egyikben az alany, a másikban mi. A lány, akivel találkoztunk, ujságíró, és csak titokban dolgozhat. A kiskamerájával forgatott anyagokat egy demokráciáért harcoló szervezet kicsempészi az országból. Ha lebukik, legkevesebb 17 év börtön vár rá. Ezért kellett a "Hattyú Hadművelet": két órán keresztül vízibicikliztünk ötven fokban egy tó közepén, miközben a lány mesélt... Például arról, hogy mik történtek a barátaival Burma különböző börtöneiben vagy hogy milyen körülmények között élnek és dolgoznak itt az emberek. Ez egyébként kívülről alig látszik. A katonai junta, a Burmát rettegésben tartó, mintegy 15 tábornokból álló vezetés mindent megtesz azért, hogy a látszat valóban csaljon. A turistákat az ország bizonyos részeire engedik csak be, a nevezetességeket rendbe tették, kényszermunkával szuper utakat építettek, remek szállodákban lakhatunk, és hazai színvonalon koktélozhatunk Yangoon elitjével, már ha van hozzá gyomrunk...

 

Most látjuk a BBC-n, már Thaiföldön, hogy Yangoonban ugyanannál a tónál robbant a bomba, ahol a tavi interjú készült, és legalább kilencen meghaltak. Minden nap ott sétálgattunk, több találkozónk volt ott, ezekben a napokban óriási tömeg hömpölyög arrafelé, ünneplik az újévet, zajlik a vízfesztivál, egymást locsolják az év egyetlen önfeledt eseményén Burmában... Az év összes többi napján csend van, az emberek zárkózottak, visszafogottak, nem mernek beszélni politikáról, próbálnak nem gyanúba keveredni a hatalom szemében, csendesen mosolyognak mindenkire, sok turistától hallani: Burma a mosoly országa, akárcsak annak idején a legvidámabb barakk - jut eszünkbe rögtön... Ilyenkor viszont az emberek kimennek az utcára, és legális az ereszd el a hajam! Ha tényleg kilencen haltak meg, ahogyan a hírekben mondják, az eléggé nagy szerencse ahhoz képest, hogy azon az utcán ezekben a napokban egymás hegyén-hátán táncolnak a "szilveszterező" burmaiak, arra meg gondolni sem szeretnénk, hogy mi van, ha egy nappal tovább maradunk, vagy egy nappal hamarabb robban a bomba. Hogy ki robbantott és miért, egyelőre nem tudni.

-->

On the Spot 2010.04.10. 00:00

Nepál 5.

Az amúgy elzárt és védett laktanya bejáratánál a maoista hadsereg, hivatalos nevén a Népfelszabadító Hadsereg vezérétől kapott különleges engedélyre hivatkoztunk. Valahogy muszáj volt bemenni, elvégre a leszerelt maoista gerillák ilyen laktanyákban élnek a béke óta. Tíz éven át dúlt a polgárháború, avagy a maoista felkelés, a nepáli forradalom, ki hogyan nevezi. 1996-ban robbant ki, a legelmaradottabb régióból indult, a legsanyarúbb helyzetben élő magarok közül, de ezt már meséltem. Az áldozatok száma 13 és 20 ezer között, pontos adat nincs, a becslések politikai oldaltól függően ingadoznak a hétezres skálán. Miután békét kötöttek a maoisták a többiekkel, úgy értem, a többi párttal, leszerelték a hadseregüket. A harcosok laktanyákba vonultak, körülbelül húszezren, a fegyvereket konténerekbe zárták, ezekre az ENSZ vigyáz a laktanyákon belül elkerített bázisokon. Az ENSZ őrzi a konténereket, de a moistáknál vannak a konténerek kulcsai, ezt hívják itt kompromisszumnak. A maoisták kijöttek a dzsungelből, a főgerillákból befolyásos politikusok lettek, az osztagokból KISZ, és a maoisták gyakorlatilag megnyerték a két évvel későbbi parlamenti választásokat. Majd' egy éven át kormányozták Nepált, hivatalosan ekkor itt kommunizmus volt, aztán a miniszterelnök összekülönbözött a hivatalos nepáli hadsereg vezérével (a disputa még mindig arról szól, hogy azt a közel húszezer maoista harcost hogyan integrálják a nepáli hadseregbe), a lényeg, hogy néhány politikai ballépés következtében le kellett mondania, most valamiféle kisebbségi kormány van, el kellene fogadni az új alkotmányt két hónap múlva, ez most nem tűnik túlságosan valószínűnek, de ha nem fogadják el, hivatalosan is káosz lesz az országban, és valójában senkinek sincs fogalma arról, mi jöhet majd azután... 
 
 
 
Visszatérve a békére, nem volt minden maoista elégedett. Sem a fegyverletétellel, sem a maoista kormányzással. Egy ellenzéki újságíró szerint úgy viselkedtek a maoista vezérek, mint Napóleon és a többi disznó az Állatfarmból, és voltak, akik ezt a maoisták közül is észrevették. Amellett kiderült, hogy a békekötés pillanatában több ezer 18 évnél fiatalabb katona szolgált a maoista hadseregben, ez Nepálban senkit sem érdekelne különösebben, a gyerekkatonákat a legkevésbé (mindjárt leírom, hogy miért), de az ENSZ kötötte az ebet a karóhoz (karón értsd: emberi jogok, gyerekjogok, különböző nemzetközi egyezmények és a nekünk, mármint nyugati embereknek végtelenül egyértelmű alaptételek, melyek szerint ne küldjük háborúba a tizennégy éves gyereket), így az összes ilyen gyerekkatonát le kellett szerelni, majd hazaküldeni a laktanyákból. Na, ők sem túlságosan boldogok, egy részüknek már nincs otthonuk, egy részük iskolába jár, és próbál visszailleszkedni a társadalomba, helyesebben nem is vissza, hiszen kis-tini koruktól kezdve a hadseregben voltak, most kell életükben először beilleszkedniük a társadalomba, egy részük azonban visszament a dzsungelbe, más fegyveres csapatokhoz csatlakozott vagy megalakította a saját osztagát. 
 
 
A laktanyában sok gyereket láttam, de ők már a katonák gyerekei. Csecsemőtől a tinédzserig. Egész családok élnek együtt a konténerekbe zárt fegyverek körül, csak az a probléma, hogy fogalmuk sincs, mi lesz velük. Három verzió van. Talán egyszer újra harcolniuk kell, esetleg "a párt" szerez nekik valami más munkát, illetve elvileg majd beléphetnek a hivatalos nepáli hadseregbe. Csak hát ott sem várják őket tárt karokkal, ideológialag nem éppen függetlenek a maoista harcosok, nem mellesleg a két csapat (nepáli vs. maoista hadsereg) néhány évvel ezelőtt még egymást ölte. Szóval most várnak türelmesen az ex-gerillák a laktanyákban, csak éppen nem tudják, hogy mire. 
 
 
Amikor beléptem az egyik sátorba, két lány ült az ágyon, annyi idősek, mint én, az egyik karján az egy-két éves babája. Mind a ketten gyerekkorukban csatlakoztak a maoista hadsereghez, önként. Az egyik mesélte, hogy a szüleit megölték, mert azt mondták rájuk, hogy maoisták, pedig nem voltak azok. Na, ő akkor az lett. Bosszút akart állni, és 14 évesen belépett a hadseregbe. Nem sokkal később ölt először embert, azt mondja, nem volt semmi különös, akkor már arról szólt a történet (egyébként ugyanezt mesélték az amerikai katonák Afganisztánban), hogy vagy ő hal meg, vagy az ellenség, úgyhogy meghúzta a ravaszt. Aztán az egyik katona sráccal szerelembe estek, a lány hamarosan teherbe esett, és a dzsungelben, a kiképzőtáborban megszülte a gyerekét - mint egyébként sokan mások -, néhány hónapig nem harcolt, csak körülötte lőttek, de hamarosan megint fegyvert fogott, és a reggeli szoptatás után ment harcolni a maoista felkelésért, meg persze a saját és a társai életéért. 
 
 
Próbáltam érdeklődni, hogy szerinte biztosan egészséges-e egy kislány lelkének, hogy így nő föl... Nem nagyon értette a kérdést, úgyhogy valószínűleg hülyeséget kérdeztem. Nyilván - válaszolta végül - nem akarja, hogy az ő lánya is ilyen fiatalon katona legyen, de neki nem volt választása. Ugyanakkor, ha hasonlóan éles helyzet alakulna ki, és a lánya 14 évesen elhatározná, hogy belép a hadseregbe, nem próbálná megállítani. 
Eszembe jutott a májusi On The Spot egyik szereplője, Paul atya Srí Lankáról, aki gyerekkatonákat rehabilitál, és azt mondja, hogy szerinte ezek a gyerekek ugyanolyan egészséges lelkű emberek, még a harcok után is, mint bárki más, csak érte őket egy olyan sokk, amelyből nagyon nehéz kirángatni bárkit is, adrenalin- és eredményfüggők lettek ("meghúzom a ravaszt, és a célpont elesik: siker!"), így aztán az egyetlen módszer, ha szakmát adnak a kezükbe, és próbálják megismertetni velük a mindennapi élet sikerélményeit... Aztán ott van McDonald amerikai tábornok Afganisztánból (a júniusi On The Spot egyik szereplője), aki megjárva a boszniai háborút, 2001. szeptember 12-én kilépett a hadseregből, megpróbált normális életet élni, majd rájött, hogy halálra unja a 8 óra munkát, pihenést és szórakozást, úgyhogy visszatért a seregbe, ahol úgy érzi, a helyén van, és azt csinálja, amit szeret. Pedig nem gyerekként kezdte. (És hány embernek van Magyarországon is tele a töke a napi nyolc vagy több óra gürcöléssel? Csak nálunk még rendes hadsereg sincs, ahova lehetne menni hősnek. Vagy van? Na mindegy.) 
 
Bárhogy is van, a huszonéves csajok a laktanyában nem értik az európai értetlenkedésemet a gyerekkatonák lelki világáról, jogairól és jövőjéről, és a sátrukban ülve úgy érzem, hogy talán megint valami olyasmibe futunk ezzel a gyerekkatona-kérdéssel, mint a női körülmetéléssel vagy a Kumari-jelenséggel, azaz: nekünk a világ legtávolabbi dolgának tűnik, de adott helyen és adott pillanatban valamiért a lehető legtermészetesebb és legegyértelműbb, hogy ez van, és kész. Aztán ezzel tessék kezdeni valamit - mondja a sátorban a volt gyerekkatona, most kismama -, mert ő úgyse tudja elmagyarázni, milyen az, hogy két szoptatás között lő, de neki ez fontos volt, nagyon fontos, akár az életét is adta volna a felkelésért, és nem érti, miért baj az, ha ezt már nagyon fiatalon is így gondolta. Agymosás, mondják most biztos sokan, bevallom, néha én is, csak mihelyst ezt mondjuk, elszakadtunk a megértés talajától, és valahonnan fentről nézzük ezeket az - amúgy nagyon sok mindenben éppen hogy példát mutató - embereket, és mi vagyunk a civilizált, fejlett modernek, ők meg a civilizálatlan, fejlődő, harmadik világ, akiket meg kell menteni saját maguktól (miután kellőképpen kizsákmányoltuk őket, amúgy, de erről majd máskor). Butaságokat beszélek? Késő van már. 
 
Üdv,
 

Andris - már Bangkokból, a szexturizmus fellegvárából, ahol hatvanéves tisztességes nyugati családapák 13-14 éves gyönyörű thai kislányokat vásárolnak maguknak a vakációjuk idejére - na, belőlük nem lesz se gyerekkatona, se Kumari, se tisztességes nyugati családanya, igaz-e? 

On The Spot - A helyszín: Nepál

okt. 6. szerda 22:35, Spektrum Tv

okt. 9. szombat 22:00, Spektrum Tv

-->

On the Spot 2010.04.06. 16:01

Nepál 4.

Ott tartottam, hogy visszafelé tartottunk a távoli kommunától a hegyeken át, amikor elfogyott a vizünk. Várható volt, éppen ezért köszöntünk el reggel magar barátainktól, de hogy ez egyszer csak tényleg bekövetkezik, és ilyen lesz, arra valahogy nem számítottam. Mindig azzal magyarázzuk az eziránt érdeklődő újságíró kollégáknak, hogy Eszterrel miért nem feküdtünk le - túl azon, hogy öt éve együtt él a szerelmével, ami már pont elég lenne ehhez, illetve hogy kockára tennénk az egész On The Spot-ot, szóval túl ezen azzal magyarázzuk -, hogy ilyen körülmények között, étlen-szomjan stb. nem a szexen jár az ember esze. Hát legföljebb most kicsit tényleg szomjan lesz - gondoltam én balga, amikor csak négy liter vízzel indultam neki két napja az útnak, hogy ne kelljen sokat cipelni. Tényleg úgy van ez, hogy együttérzés nincs, csak átélés van... Órákon át zúgott a fejemben Zorán (képzelhetitek): "hogy lásd, egy pohár víz mit ér, ahogy hőség kell, ahhoz sivatag kell". Ez ugye a Szerelemnek múlnia kell című dal, amit mi már természetesen nem hallgatunk, de a szüleink még biztosan és sokat és nagyon, mindenesetre most mindent megértettem, ami az életben fontos, és azt is konstatáltam, hogy Nepálig kellett utaznom, hogy megtaláljam a boldogságot. Mesélem mindjárt. 

A múltkor elfelejtettem írni arról a fesztiválról, amelybe belecsöppentünk érkezésünkkor. (Egyébként aznap temették azt az embert, aki anno egyesítette Nepált, de ehhez el kellene mesélni néhány száz évet, úgyhogy most hagyjuk!) Először is rengeteg kis kecskét meg nagy bikát vonszoltak maguk után az emberek, és mind egy irányba tartott. Mentünk mi is a tolmáccsal (Eszter éppen a reptéren vesztegelt), mígnem egy templom udvarára értünk, ahol a hadsereg mutatta be éppen éves áldozatait. Étel- és italáldozatok egy jókora pléden, papok imákat mormognak az orruk alatt, a katonai zenekar játszik, csupa induló szól... Az állatok meg várnak sorukra. Eléggé hamar kiderült, hogy őket is feláldozzák, mind. A legnagyobb részüket egy elzárt udvaron, ahová sem kamera, sem külföldi nem jut be, gyakorlatilag egy hajszálon múlt, hogy nem alakult ki tömegverekedés, amikor bedugtam a fejem, mert nem hittem el, amit kinn mondtak: tízmásodpercenként vágták le egy-egy kecske fejét egy oszlopnak kötözve, minden levágáskor puska durrant, ez ment órákon át, több száz állatot nyírhattak ki egy áldottabb következő év reményében. Kinn ehhez képest semmi sem volt - amit egyébként nem bírtam nézni, erősen fogtam a kamerát, de a kritikus pillanatban önkéntelenül becsuktam a szemem, nem is értettem, sosem volt velem ilyen kisgyerekkorom óta -, húsz percen át locsolgatták festékkel és viasszal az egyes, még élő áldozatokat, egészen addig, amíg meg nem mozdult az "oltár", azaz egy fadarab irányába, ilymódon járulva hozzá - az egybegyűltek közmegegyezése, azaz a vallás szerint -, hogy feláldozzák. Akkor odakötözték a fához a nyakát, mellé állt egy szamuráj, akarom mondani, pap, előrántott egy hatalmas kést, és villámgyorsan levágta a fejét. Az ott ülő gyerekek nagyon-nagyon jóízűen kacarásztak a látottakon. Aztán fogta a pap a tetemet, körberohant a lepedő körül, így a nap végére széles vérkör övezte a lepedőt, majd a levágott fejet az oltárnak támasztotta. Szóval ezt felejtettem el elmesélni a nagy vízhiányban. 
 
 
Mint a Facebookon írtam, már a kekszet sem bírtam lenyelni, annyira száraz volt a szám, amikor hazafelé tartottunk a magaroktól. Ez az áldatlan állapot nem sokkal - egy-két órával - az utolsó kortyok után állt be, amelyeket egyébként mérnöki precizitással beosztva, tizenkétpercenként nyeltem le, előtte gondosan körbejáratva a vizet a számban. Körülmény: harminc fok, hegynek fel és le felváltva. A még otthonról hozott mentolos, kicsit drazsés rágógumi volt az utolsó esélyem, hogy valamelyest fenntartsam a nyáltermelésemet, de testvériesen megosztottam a tolmácslánnyal, így nem tartott sokáig... (Ne alakoskodjunk! Egészen pontosan feleannyi ideig tartott, mintha nem osztottam volna meg... de hát így szép az élet, igaz-e? (Nem.))
 
 
A lényeg, hogy minden elfogyott, erő, s erény (ahogyan testőrünk köszönt el minden este Afganisztánban, öklét felénk nyújtva, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen, talán valami légiós kalandjából maradt rá a mozdulat), és azt gondoltam, hogy én akkor most itt megdöglök a nepáli hegyek alatt, szomjan. Amikor egyszercsak felcsendült - igen, felcsendült, úgy csendült föl, mint a leggyönyörűbb Heifetz-szóló, amire csillárokon csüngve vártak az emberek a koncerten - egy távoli patak csörgedezése. Rohantunk hegynek le, és percek múltán beletoccsantunk a Himalájából csakis nekünk elindított patakocska kövek között felgyülemlett, jéghideg kis tavába. Megtöltöttem a palackokat vízzel, fertőtlenítettem, és harminc perc után (ennyit kell várni, hogy tényleg eltűnjön a fertő)... ittam. 
 
Azzal útnak is eredtünk, hogy Pasang "főparancsnok elvtárs" különleges engedélyével elérjünk az egyik elzárt laktanyába, ahol a maoista hadsereg harcosai élnek, és ahol az ENSZ őrzi a fegyvereiket. Megint nem írtam a gyerekkatonákról, de ígérem, legközelebb pótolom, elvégre ezerszer érdekesebb, mint hogy szomjas voltam, csak hát a szükségpiramis, ugye. 
Üdv,
 
Andris
 
- a helyi Margit-szigetről (Garden of Dreams), a végtelenül poros Katmandu közepén egy - mondjuk - két teniszpálya méretű kert szökőkúttal, kivilágított tavacskával, sok fával és hangos madárcsicsergéssel, ahol a 160 Rs belépődíj (több mint két dolcsi) miatt csak és kizárólag jómódú fiúk és lányok randiznak, kézenfogva, meg ülök én, és írok a drága blogolvasóknak, várva, hogy nyolcat üssön az óra, és besétáljak a kerti étterembe, hol egy magyar és néhány amerikai diplomatával megvacsorázzak, míg Eszter jóesetben már lefelé szedi lábait a Mount Everestről.
 

On The Spot - A helyszín: Nepál

okt. 6. szerda 22:35, Spektrum Tv

okt. 9. szombat 22:00, Spektrum Tv

-->

On the Spot 2010.04.01. 15:58

Nepál 3.

Öt rolpai nap mocskát zuhanyoztam ma le a kathmandui szállodában. Összesen 36 órát ültem egy Bolero terepjáróban, és konkrétan félmétereket zötykölődtünk a tolmáccsal, annyira rázott, annyira hepehupásak a nepáli utak, még a legrosszabb erdélyi utakat is messze alulmúlják, cserébe hasonlóan gyönyörű hegyek között vezetnek.

Egy nap alatt megmásztunk néhány hegyet, és eljutottunk a magar kommunához. A helyiek azt hitték, két nap lesz majd az út "a magyar miatt". Nekik fél szokott lenni. Éjszaka érkeztünk, rögtön leültettek minket, és azonnal főzni kezdték a visszautasíthatatlan vacsorát. Ugyanaz, mint mindenhol, ha belépsz egy étterembe errefelé, Rolpa vidékén, a legelmaradottabb régióban, ahonnan a maoizmus is indult, éppen a magarok közül, mindig ugyanazt hozzák: rizst, fűszeres főtt zöldséget és dalt, ami tulajdonképpen lencselé, sokaknak elsőre a mosogatólé jutna eszükbe róla, pedig nem az. Jobb helyeken kaptunk néhány szelet uborkát és lilahagymát is.

On the spot nepal - Andris Hid

 

A magarok azt mesélték, hogy tizenöt éve még rizsük sem volt, cipőjük sem volt, ha enni akartak, hat-nyolc órát gyalogoltak, hogy jó esetben rizshez jussanak. Aztán dühükben lelőtték a rendőrfőnököt, elüldözték a nem magarokat, egyszóval kitört a maoizmus, tíz év öldöklés után a maoista párt kapta a legtöbb szavazatot a választásokon. Sokak szerint csak a radikális változásra vágyó fiatalok és a szegények szavaztak rájuk, csakhogy a szegénységi küszöb alatt él Nepál egyharmada, azaz kevesebb, mint napi egy dollárból. Mások szerint nem volt másra szavazni, egyedül a maoisták képviselték a változást ,így kizárásos alapon döntöttek mellettük az emberek. Bárhogyan is, ma már a magar kommunában a hegyek között, a maoizmus bölcsőjében, Rolpában, napenergiával világítanak (nem viccelek), és épül az út, meg az iskola, ahol megtanulják, ki volt Mao meg Lenin - egyelőre alig tudják, és a maoista felkelés idején végképp senkit sem érdekelt.

A hegyeken visszafelé elfogyott a vizünk, belebotlottunk volt gyerekkatonákba, az egyik önként jelentkezett 16 évesen, a másikat a hadsereg egyszerűen elrabolta a szüleitől, 11 évesen, minderről holnap írok.

Eszterről továbbra sincs hírem, de elvileg napokon belül térerős részre ereszkedik.

Keep in touch

Andris

On The Spot - A helyszín: Nepál

okt. 6. szerda 22:35, Spektrum Tv

okt. 9. szombat 22:00, Spektrum Tv

-->

On the Spot 2010.03.29. 07:52

Nepál 2.

Jelentem, Eszter felszállt, leszállt (egy százméteres, nem éppen vízszintes kifutópályán), már Sherpaland lakója, három napig még fogad jókívánságokat SMS-ben, onnan kezdve nem lesz térereje, így jónéhány napra lemondhatunk róla. Tegnap egyébként elkezdett valami egészen rémes katasztrófakönyvet, hol játszódna, ha nem a Mount Everesten?! Egy újságíró elkísért egy nagyon gazdag turistákból álló csapatot a csúcsra, majdnem mind meghalt, az újságíró három év sokk után megírta a könyvet, ez a leghíresebb és legsikeresebb Everest-regény azóta is. Egyébként hogy ezt olvassa, abban nincs semmi meglepő, Afganisztánban az Idegenben című regényt olvastuk (idéztünk is belőle anno a blogban), nálam itt a Türelemkő (ezt mondjuk inkább kellett volna Afganisztánban olvasni), meg az Aranyhalacska (ezt meg inkább Afrikában, de mindegy, néha egy-egy másodpercre úgysem tudjuk, hol vagyunk... by the way jut eszembe ma volt egy újságíróvacsora itt Kathmanduban, egy helyi főszerkesztő médiacézár összetrombitálta a nemzetközi riportereket egy jó kis étterembe, ott volt az AFP, a BBC, a Spektrum :-) és még mások, kiderült, hogy a BBC-s kollegina főnöke az én főnököm volt a nyári gyakorlaton Londonban, a helyi főszerkesztő meg ugyanazt csinálta húsz évvel ezelőtt, mint mi, harmincévesen kezdte, már a Columbia Journalism School után (az asztaltársaságból hárman jártak oda), meg három év BBC után, hét éven át járta keresztbe-kasul Ázsiát mint haditudósító, egy hónapból három hetet külföldön volt, aztán elege lett a háborúból, és hazatért Nepálba 1996-ban, eléggé rosszkor: éppen kitört egy tíz éven át húzódó polgárháború. Szóval valójában nem a háborúból lett elege, hanem - mint mesélte - Denge-lázzal fetrengett egy szállodában, és egyszerűen nem tudta kitalálni, hogy melyik országban van. - Ez legyen a jel! - mondta nekem. - Ilyenkor kell abbahagyni!

Okéj.

Nepál

Addig is, holnap reggel repülök Rolpa régióba, onnan indult a nepáli maoizmus, a magarok közül (nem magyarok, magarok, de sokak szerint közösek a gyökerek - sokak szerint meg nem :-)), mindenesetre ott vannak a kommunák, az elvileg leszerelt maoista laktanyák, a volt gyerekkatonák, akiket az ENSZ unszolására kizártak, és a kvázi belőlük alakult YCL (Youth Communist League vagy majdnem), ez magyarul a KISZ, csak hát egyetemeken nincsenek, inkább falvakban meg dzsungelben toboroznak. A múltheti Nepali Times nevű újság vezércikkében az állt, hogy mindenki tudja, hogy valójában ők a gerillák. Tegnap éjszaka beszélgettem a vezetőjükkel, teljes vállszélességgel állította (hatalmas Prachanda-poszterrel a háta mögött a szobájában - Prachanda a fő-fő-fő-fő-fő, a nepáli Lenin - na jó, ez képzavar, igaz-e?!, mindegy, a lényeg, hogy váltig állítja), hogy ők most a vezér kérésére olyanok, mint Gandhi vagy Buddha, és szárazon tartják a puskaport.

Konténerekben egyébként - az ENSZ felügyelete mellett a laktanyákban. Holnap-holnapután meglátjuk - remélem.

Addig is: üdv és dinamit - zárójel bezárva.)

Andris

On The Spot - A helyszín: Nepál

okt. 6. szerda 22:35, Spektrum Tv

okt. 9. szombat 22:00, Spektrum Tv

-->
süti beállítások módosítása